Bácsi István

Ártalmatlan hús

Igor pompás, életerős férfi volt. Igazi húsevő, akinek hatalmas állkapcsaiban olyan fogak ültek, melyekkel az inas mócsingokat is könnyedén szaggatta szét, a csontokat pedig úgy zúzta péppé, mint más a zsemlét. Arca lángolóan piros volt, akár egy húsokkal körülvett hentesé. Legszívesebben sosem evett volna mást, csak húst.

De most, hogy elmúlt már harmincöt éves, észrevette, hogy egy kissé elnehezedett, s reggelenként lassabban kel ki az ágyból, mint korábban. Idegkötegei pedig kezdtek riasztó híreket szállítani teste eldugott zugaiból az agyába. Mindez mélységes aggodalommal töltötte el. Egyre gyakrabban vonult félre, és hosszasan vizsgálta teste külső és belső állapotát. Ezek a vizsgálódások azonban nem nyugtatták meg. Kutatni kezdett. Először csak úgy találomra, a hússal és annak fogyasztásával kapcsolatos kifejezésekre keresett rá a neten, majd egyre tudatosabban, a táplálkozáskultúrában egyre otthonosabban folytatott célzott kereséseket. Három hónap után már mindent tudott. A hús okozza a kezdődő bajt, ami gyorsan elhatalmasodhat, súlyos következményeket hozva rá. Egész pontosan nem is maga a hús, hanem annak állapota. Mert az ártalmas hús az áldozat utolsó fegyvere az élethalálharcban. Minden élő lélek megérzi a végzetét, s a halálfélelem megmérgezi a húsát. Ez volt az a csodálatos isteni terv, amit az élők teremtője gondolt ki a jámborak védelmére. Ám valahol mégis hiba csúszhatott az isteni számításba, mert az idők kezdete óta mindmáig büntetlenül megölik és megeszik a jámbor áldozatokat az erőszakos ragadozók. És az ember is ezt teszi. De úgy látszik, az ember megbűnhődik ezért, ellentétben a vadakkal.

Le kellene tehát mondania kedvenc táplálékáról, de ő arra képtelen. A feldolgozási technológiákat pedig nem áll módjában megváltoztatni. Így hát tennie kell valamit, amivel megoldja ezt a problémát. Ártalmatlan húsra van szüksége. Tehát azt kell megoldania, hogy az az élő lélek, aki majd az ő tápláléka lesz, halálfélelem nélkül, sőt boldogan múljon ki a világból. Hosszú töprengés után elkészült a terve.

Igor egész éjjel álmatlanul forgolódott, s már nagyon korán felkelt. Az utóbbi napokban számtalanszor végiggondolt minden mozzanatot, és újra, ma délelőtt már vagy huszadszor ellenőrizte az előkészített kellékeket. Biztosra vette, hogy nem jön el, de mégis egyre izgatottabb lett, ahogy múlt az idő. Fél tízkor már nemcsak a lábai remegtek, a foga is folyamatosan vacogott. Harag borította el a gyengesége miatt, s nem értette magát, hogyan lehetséges nála ez az állapot. Hiszen még akkor sem volt így kiborulva, amikor fiatal tacskóként rogyadozó inakkal, félájultan csöngetett be ahhoz a szépasszonyhoz, aki bevezette őt a testi szerelem titokzatosnak hitt világába. Összeszedte minden erejét, s megpróbált megnyugodni. Amikor tízet ütött az óra, csengettek. Hát mégis eljött – ujjongott fel magában, s alig bírt visszatartani egy diadalordítást. Reszkető kézzel kapcsolta be a lemezjátszót, s kiment ajtót nyitni. Verner állt az ajtó előtt.

– Ó, hát eljött – próbált csodálkozó meglepetést színlelni, de fakó hangja erőtlenül folyt ki a küszöbön.

– Jó napot kívánok – köszönt félszegen Verner, s fejét kicsit le és oldalra hajtotta tisztelete jeléül.

– Tessék, erre parancsoljon – terelte vendégét Igor a lakás belseje felé. Verner megilletődötten lépkedett a nappali felé, körmei kopogtak az előszoba kőpadlóján.

– Ide, ide, ebbe a fotelbe, ez a legkényelmesebb – kerülte meg Igor a dohányzóasztalt, s vendégét besegítette a fotelbe.

– Nagyon köszönöm a meghívást, uram, nagy megtiszteltetés ez nekem – mondta alázatosan Verner, s közben fészkelődött.

– Ó, én köszönöm, hogy eljött, ez igazán nagyszerű – viszonozta Igor az udvariaskodást. – Hozhatok egy sört magának, Verner?

– Nem, nem, köszönöm. Inkább valami rostosat kérnék.

– Őszibaracklével szolgálhatok, vagy esetleg tudok turmixolni egy sütőtökitalt, melyiket óhajtja?

– Köszönöm, ezeket kérem, így, ebben a sorrendben! – élénkült fel a vendég.

Igor kiment a konyhába, hogy elkészítse az italokat. Ezalatt Verner félig feltápászkodott, és úgy huppant vissza a fotelbe, eligazgatva magát, mert az imént a farkára ült, s ez nagyon feszélyezte a házigazda jelenlétében. Az már jött is vissza az italokkal. Verner megköszönte, majd gyorsan egymás után beszürcsölte mindkettőt.

Egy ideig hallgatták a halkan szóló, andalító Vivaldi-tételt, aztán lényegtelen dolgokról kezdtek beszélgetni. Majd a családra terelődött a szó. Verner nekibátorodott, és részletesen elbeszélte a hetedik fia torokgyulladását. Igor figyelmesen hallgatta, s időnként érdeklődő kérdéseket tett fel a betegség lefolyásával kapcsolatban. Közben újra elfogta a remegés. – Nehogy észrevegye, mert akkor vége mindennek – aggodalmaskodott.

Verner eközben mind többet fészkelődött, mert neki a legkényelmesebb fotel sem volt elég jó. Kínzó görcs lett úrrá teste egy pontján, úgy lapockatájon. Megpróbálta a fotel háttámlájához dörgölni, de nem érte el. Igor szíve nagyot dobbant, mert végre elérkezett az idő.

– Ha megengedi, ezzel – húzott elő a dohányzóasztal polcáról egy akkumulátoros kézi masszírozógépet, s Verner elé tartotta. Az ügyetlenül forgatta az eszközt, s kérdőn nézett a házigazdára.

– Hagyja, majd én – vette vissza Igor a masszírozót. Jobbról a fotel mellé állt, kezével gyengéden előredöntötte a vendég törzsét, s előbb lassan, finoman, majd egyre erőteljesebben kezelte a vendéglapockát vagy tíz percig. Verner orra kipirosodott a gyönyörűségtől.

– Ó, köszönöm, ez mennyei volt! – sóhajtotta. – De még mindig görcsöl és viszket.

A vendéglátó most egy többrészes, vékony kábelekkel indázó holmit húzott elő a polcról.

– Ez majd segít – mutatta Igor. – Ez a fizikoterápiás készülék váltakozó impulzusokkal kilazítja az izommerevséget, oldja a görcsöket, javítja a vérkeringést, s ráadásul nagyon kellemes érzés – reszketett Igor hangja, míg felhelyezte az elektródákat.

Igor egymás után próbálta ki a különböző programokat a vendégen, aki egyre eksztatikusabb állapotba került. Verner folyamatosan, mind erősebben sóhajtozott és nyögött, míg végül az élvezettől a dohányzóasztalra vizelt.

Ezután a házigazda elővette a fő attrakciót. Kezeiben egy-egy hatalmas elektródát tartott, melyekből egy-egy vezeték futott ki és végződött a lekapcsolt áramelosztóban pihenő dugóban, lábközelben a fotel mellett. Igor Verner elé térdelt. Az ernyedten, félig lehunyt szemhéjakkal, teljesen mozdulatlanul pihent, mintha elájult volna, pofáján boldog mosoly ömlött szét.

– Ez is fizikoterápiás eszköz – Igornak szünetet kellett tartania, mert elcsuklott a hangja az izgalomtól, s közben az elosztó kapcsolójára sandított –, de ez sokkal hatékonyabb. Most felhelyezem a bokáira…

Egyetlen pillanat volt az egész. Az ernyedt testhez tartozó láb követhetetlen gyorsasággal cikkant egyet a levegőben, s lesújtott a kapcsolóra. Mielőtt elcsodálkozhatott volna, teste már csak egy megperzselt tetem volt.

Rózsás orrával szaglászva nyomkodta a tetemet. – Egy kicsit angolos, de éppen jó lesz. És szerencsére ártalmatlan a húsa, mert nem volt ideje a halálra gondolni – röfögött elégedetten Verner, és felkunkorodott farokkal, csámcsogva enni kezdett.