Bácsi István
Ártalmatlan
hús
Igor pompás, életerős férfi volt. Igazi
húsevő, akinek hatalmas állkapcsaiban olyan fogak ültek, melyekkel az inas
mócsingokat is könnyedén szaggatta szét, a csontokat pedig úgy zúzta péppé,
mint más a zsemlét. Arca lángolóan piros volt, akár egy húsokkal körülvett
hentesé. Legszívesebben sosem evett volna mást, csak húst.
De most, hogy elmúlt már harmincöt
éves, észrevette, hogy egy kissé elnehezedett, s reggelenként lassabban kel ki
az ágyból, mint korábban. Idegkötegei pedig kezdtek riasztó híreket szállítani
teste eldugott zugaiból az agyába. Mindez mélységes aggodalommal töltötte el.
Egyre gyakrabban vonult félre, és hosszasan vizsgálta teste külső és belső
állapotát. Ezek a vizsgálódások azonban nem nyugtatták meg. Kutatni kezdett.
Először csak úgy találomra, a hússal és annak fogyasztásával kapcsolatos
kifejezésekre keresett rá a neten, majd egyre
tudatosabban, a táplálkozáskultúrában egyre otthonosabban folytatott célzott
kereséseket. Három hónap után már mindent tudott. A hús okozza a kezdődő bajt,
ami gyorsan elhatalmasodhat, súlyos következményeket hozva rá. Egész pontosan
nem is maga a hús, hanem annak állapota. Mert az ártalmas hús az áldozat utolsó
fegyvere az élethalálharcban. Minden élő lélek megérzi a végzetét, s a
halálfélelem megmérgezi a húsát. Ez volt az a csodálatos isteni terv, amit az
élők teremtője gondolt ki a jámborak védelmére. Ám valahol mégis hiba
csúszhatott az isteni számításba, mert az idők kezdete óta mindmáig büntetlenül
megölik és megeszik a jámbor áldozatokat az erőszakos ragadozók. És az ember is
ezt teszi. De úgy látszik, az ember megbűnhődik ezért, ellentétben a vadakkal.
Le kellene tehát mondania kedvenc
táplálékáról, de ő arra képtelen. A feldolgozási technológiákat pedig nem áll
módjában megváltoztatni. Így hát tennie kell valamit, amivel megoldja ezt a
problémát. Ártalmatlan húsra van szüksége. Tehát azt kell megoldania, hogy az az élő lélek, aki majd az ő tápláléka lesz, halálfélelem
nélkül, sőt boldogan múljon ki a világból. Hosszú töprengés után elkészült a
terve.
Igor egész éjjel álmatlanul
forgolódott, s már nagyon korán felkelt. Az utóbbi napokban számtalanszor
végiggondolt minden mozzanatot, és újra, ma délelőtt már vagy huszadszor
ellenőrizte az előkészített kellékeket. Biztosra vette, hogy nem jön el, de
mégis egyre izgatottabb lett, ahogy múlt az idő. Fél tízkor már nemcsak a lábai
remegtek, a foga is folyamatosan vacogott. Harag borította el a gyengesége
miatt, s nem értette magát, hogyan lehetséges nála ez az állapot. Hiszen még
akkor sem volt így kiborulva, amikor fiatal tacskóként rogyadozó inakkal,
félájultan csöngetett be ahhoz a szépasszonyhoz, aki bevezette őt a testi
szerelem titokzatosnak hitt világába. Összeszedte minden erejét, s megpróbált
megnyugodni. Amikor tízet ütött az óra, csengettek. Hát mégis eljött –
ujjongott fel magában, s alig bírt visszatartani egy diadalordítást. Reszkető
kézzel kapcsolta be a lemezjátszót, s kiment ajtót nyitni. Verner
állt az ajtó előtt.
– Ó,
hát eljött – próbált csodálkozó meglepetést színlelni, de fakó hangja erőtlenül
folyt ki a küszöbön.
– Jó
napot kívánok – köszönt félszegen Verner, s fejét
kicsit le és oldalra hajtotta tisztelete jeléül.
– Tessék, erre parancsoljon – terelte vendégét Igor a lakás
belseje felé. Verner megilletődötten lépkedett a
nappali felé, körmei kopogtak az előszoba kőpadlóján.
– Ide,
ide, ebbe a fotelbe, ez a legkényelmesebb – kerülte meg Igor a dohányzóasztalt,
s vendégét besegítette a fotelbe.
– Nagyon
köszönöm a meghívást, uram, nagy megtiszteltetés ez nekem – mondta alázatosan Verner, s közben fészkelődött.
– Ó,
én köszönöm, hogy eljött, ez igazán nagyszerű – viszonozta Igor az
udvariaskodást. – Hozhatok egy sört magának, Verner?
– Nem,
nem, köszönöm. Inkább valami rostosat kérnék.
– Őszibaracklével szolgálhatok, vagy esetleg tudok turmixolni egy sütőtökitalt, melyiket óhajtja?
– Köszönöm,
ezeket kérem, így, ebben a sorrendben! – élénkült fel a vendég.
Igor kiment a konyhába, hogy elkészítse
az italokat. Ezalatt Verner
félig feltápászkodott, és úgy huppant vissza a fotelbe, eligazgatva magát, mert
az imént a farkára ült, s ez nagyon feszélyezte a házigazda jelenlétében. Az
már jött is vissza az italokkal. Verner megköszönte,
majd gyorsan egymás után beszürcsölte mindkettőt.
Egy ideig hallgatták a halkan szóló,
andalító Vivaldi-tételt, aztán lényegtelen dolgokról kezdtek beszélgetni. Majd
a családra terelődött a szó. Verner nekibátorodott,
és részletesen elbeszélte a hetedik fia torokgyulladását. Igor figyelmesen
hallgatta, s időnként érdeklődő kérdéseket tett fel a betegség lefolyásával
kapcsolatban. Közben újra elfogta a remegés. – Nehogy észrevegye, mert akkor
vége mindennek – aggodalmaskodott.
Verner eközben mind többet fészkelődött, mert
neki a legkényelmesebb fotel sem volt elég jó. Kínzó görcs lett úrrá teste egy
pontján, úgy lapockatájon. Megpróbálta a fotel háttámlájához dörgölni, de nem
érte el. Igor szíve nagyot dobbant, mert végre elérkezett az idő.
– Ha
megengedi, ezzel – húzott elő a dohányzóasztal polcáról egy akkumulátoros kézi masszírozógépet, s Verner elé
tartotta. Az ügyetlenül forgatta az eszközt, s kérdőn nézett a házigazdára.
– Hagyja,
majd én – vette vissza Igor a masszírozót. Jobbról a fotel mellé állt, kezével
gyengéden előredöntötte a vendég törzsét, s előbb lassan, finoman, majd egyre
erőteljesebben kezelte a vendéglapockát vagy tíz percig. Verner
orra kipirosodott a gyönyörűségtől.
– Ó,
köszönöm, ez mennyei volt! – sóhajtotta. – De még mindig görcsöl és viszket.
A vendéglátó most egy többrészes,
vékony kábelekkel indázó holmit húzott elő a polcról.
– Ez
majd segít – mutatta Igor. – Ez a fizikoterápiás készülék váltakozó
impulzusokkal kilazítja az izommerevséget, oldja a görcsöket, javítja a
vérkeringést, s ráadásul nagyon kellemes érzés – reszketett Igor hangja, míg
felhelyezte az elektródákat.
Igor egymás után próbálta ki a
különböző programokat a vendégen, aki egyre eksztatikusabb állapotba került. Verner folyamatosan, mind erősebben sóhajtozott és nyögött,
míg végül az élvezettől a dohányzóasztalra vizelt.
Ezután a házigazda elővette a fő
attrakciót. Kezeiben egy-egy hatalmas elektródát tartott, melyekből egy-egy
vezeték futott ki és végződött a lekapcsolt áramelosztóban
pihenő dugóban, lábközelben a fotel mellett. Igor Verner elé térdelt. Az ernyedten, félig lehunyt
szemhéjakkal, teljesen mozdulatlanul pihent, mintha elájult volna, pofáján
boldog mosoly ömlött szét.
– Ez
is fizikoterápiás eszköz – Igornak szünetet kellett tartania, mert elcsuklott a
hangja az izgalomtól, s közben az elosztó kapcsolójára sandított –, de ez
sokkal hatékonyabb. Most felhelyezem a bokáira…
Egyetlen pillanat volt az egész. Az
ernyedt testhez tartozó láb követhetetlen gyorsasággal cikkant
egyet a levegőben, s lesújtott a kapcsolóra. Mielőtt elcsodálkozhatott volna,
teste már csak egy megperzselt tetem volt.
Rózsás orrával szaglászva nyomkodta a
tetemet. – Egy kicsit angolos, de éppen jó lesz. És szerencsére ártalmatlan a
húsa, mert nem volt ideje a halálra gondolni – röfögött elégedetten Verner, és felkunkorodott farokkal, csámcsogva enni
kezdett.