Kósa Sándor

2011 nap

„Élek minden logika ellenére is”

Dosztojevszkij:

A Karamazov testvérek

Ez volt a kedvelt tartózkodási helye, ebben a XIX. század közepén, fából épült és világoskék színűre festett fogadóban, Moszkva északi részén, túl a körutakon, közel egy temetőhöz, ahol minden rendezett és gondozott volt, ellentétben a várossal, amely a széthullás jeleit mutatta, és nem lehetett tudni, hogy ha az ember reggel elmegy, este hazaérkezik-e majd, vagy letartóztatják, kirabolják, a legrosszabb esetben megölik, de itt a kedvenc helyén, a második emeleti fürdőben ilyen dolgok nem eshettek meg vele. Borotválkozott, és a szünetekben, amikor a habot mosta le a késről, az arcát tanulmányozta, mint megértendő feladatot, mert új és ismeretlen vonásokat vélt felfedezni rajta, mintha az izmok elfelejtettek volna engedelmeskedni a legegyszerűbb érzelmek játékának is, a nevetése így például farkasvicsorításhoz lett hasonló. És tíz nap sem volt elegendő ahhoz, hogy megszokja zöldesszürke szeme tekintetének mélyreható változását. De ez minden érzékszervéről elmondható volt, mint minden szabadságától és cselekvőképességétől megfosztott ember, ő is ezekre hagyatkozhatott csak, kis túlzással, a túlélése érdekében. Idővel olyan képességekre tett szert ott messze a táborban, az erdő szélén, hogy a társainak is feltűnt, az első téli éjszakán csak ő hallotta meg a havon mászkáló farkasok tappancsainak finom neszezéseit, vagy előre jelezte a tábori szakács érkezését, messziről megérezve a ruhájából áradó ételek szagát. Becsukta a borotvakést, becsúsztatta a bőrtokjába, lemosta arcáról a maradék szappanhabot, és végül szárazra dörzsölte a szálloda durva tapintású törülközőjével. Ma volt a születésnapja, a huszonhetedik, ma, 1920. szeptember 22-én, egy szerdai napon.

A szobájában, melyet otthonossá a fatüzelésű szamovár, a falióra és az ablakon a kétoldalt széthajtott, fehér csipkefüggöny tett, azok a tárgyak maradtak csak, amelyeket kiválasztott az útra. Három orosz nyelvű könyv, Bakunyin Gyónása, Herzen Elmélkedései és Nyecsajev A forradalmár katekizmusa című műve, egy borítékban fényképek az első év teléről a táborban, (később a fényképezőgépeket elvették az őrök, nyilván felsőbb utasításra), egy cikksorozat a versailles-i békeszerződésről, négy naplófüzet spárgával összefűzve, egy kivételével, amely az asztalon hevert behajtott állapotban, és egy ceruza jelezte, hol hagyta abba annak idején az írást. Egy irattartóban volt a hamis úti okmánya és útleve, mellette ezüst tiszti étkészlete, végül a váltás ruhadarabjai. Mindezeket berakta a válltáskájába. Felnézett a faliórára, fél hetet mutatott. A szállodában néma csönd volt, csak a hatalmas gerendákból álló ház önmozgásából származó reccsenések hallatszottak. Még volt ideje, hogy írjon, Olga hétkor jön a reggelivel.

Olyanok voltak, a lány meg ő, mint az ikercsillagok, amelyek egymás közelébe érve feladják önálló pályájukat, és keringeni kezdenek egy láthatatlan pont körül addig, amíg a gravitáció hatására egymásba nem zuhannak. Olga tevékenységi körébe tartozott a szobák rendbetétele, a felszolgálás az étteremben, és a konyhai kisegítés. Ez csak látszólag tűnt megoldhatatlan feladatnak, de a valóságban a szálló vendégeket alig fogadott, ebből nem tudta volna fenntartani magát, hanem a feketézés és csempészet legkifinomultabb formáit űzte a Moszkva környéki kereskedőkkel, el egészen Nyizsnij Novgorodig, innen származott a tulajdonos, aki az államosítás után is megmaradt a helyén. Olga az unokahúga volt, s miután négy éve árvaságra jutott (apja a Bruszilov-offenzíva során vesztette életét, anyja pedig Moszkvában halt meg egy fertőzés következtében), magához vette, a hátsó traktusban adott neki egy szobát, ahol berendezkedett és mindent a saját kedve szerint alakított át, és úgy tűnt, mára már feldolgozta a traumát, de a tekintetében maradt valami szomorúság, ami rögtön feltűnt neki, még aznap, amikor megérkezett, és a lány fölkísérte második emeleti szobájába. Az étkezések alatt volt ideje alaposan tanulmányozni, a csak az orosz nőkre jellemző szalmasárga színű haja porcelánfinomságú szimmetrikus arcot keretezett, és korához képest (tizenkilenc éves volt) erőteljes testalkattal rendelkezett, amit magassága arányossá tett; mindig is szerette, ha egy nőnek van „térfogata”. A harmadik napon ment be először Moszkvába, de amit látott, az nagyon nem tetszett. A város szemmel láthatóan nem működött, mindenütt sorok, ahol az emberek komoran álltak, nem beszélgettek, ez árulkodó jel volt, a részletből következtetni lehetett az egészre. Mire hazaért, a lány már a szobájában volt, nagy és titokzatos erők szabadultak fel ekkor, de nem volt könnyű, mint ahogy sohasem az, átadni magunkat a másiknak. Arra emlékezett, hogy már mindketten meztelenül a szőnyegen hemperegnek, birkózásnak álcázva a másik testének felfedezését, és hogy a lány testének látványa százszor felülmúlta a képzeletét; főleg az arányokban tévedett. És eme kaotikus mozgások közepette egyszer csak a feje a lány akaratlanul, a mozgások kiszámíthatatlan koordinátái miatt, kitárt combja közé került, aminek jelentőségét mindketten azonnal felismerték, Olga megmerevedett, fejét hátravetette, mint aki nem akar tudomást venni erről, csak ziháló mellkasa árulkodott a benne lévő feszültségről, ő pedig lassan közeledett ahhoz a testrészhez, amit Courbet a világ kezdetének nevezett, tehát közeledett, és orra új, inspiráló illatokkal telítődött, amely minden nőnél egy kicsikét más, és éppúgy meglepőnek bizonyult, nem odaillőnek, ugyanúgy, ahogy Olga finom vonásai nem illettek szervesen erőteljes testalkatához. És amikor ebben a könnyű párában úszva, hozzáért végül ehhez a rózsaszínű, kissé kinyílt kehelyhez, a lány ujjai, mint Medúza kígyói, játszadozni kezdtek a hajával, közben gyengéden tartva a fejét, hogy abba ne hagyja.

Ezt írta a naplóba: „Ma már világos, hogy a mieink elhamarkodott támadása, és annak kudarcba fulladása az elégtelen felderítés következménye volt. Az oroszok túlerőben voltak a kelet-galíciai frontszakasz egészén, ráadásul sokkal jobban felszerelkezve, mint gondoltuk. 1914 őszén ellentámadásba mentek át, és mi már csak azt konstatálhattuk Przemysl erődvárában, hogy a front elrobog mellettünk, és úgy vesz körül minket az orosz hadsereg, mint Mont Saint-Michel gránitszigetét az Atlanti-óceán dagálykor. Már csak idő kérdése volt, mikor adjuk fel a várost és az erődöt. Ez 1915. március 22-én megtörtént, miután az oroszok kiéheztettek minket, hasonlóan a középkori várháborúkhoz. Számomra a harcok véget értek, s egyszersmind megszűntem rendelkezni saját magam felett, a létezésnek egy lefokozott állapotába kerültem. A transzszibériai vasúton Szibériába szállítottak minket, a Bajkál-tótól északra fekvő Irkutszkba, ahol a legénységet elválasztották tőlünk, ők a várostól délre egy fatelepen felállított táborba kerültek, mi a várostól északra egy erdőtől körülvett fabarakkba, ahol dolgozni nem hagytak. Nekem viszonylag szerencsém volt, mert tudtam oroszul, így havonta többször bemehettem a városba, a hadifoglyokat felügyelő parancsnokságra, különböző ügyeket intézni. Idén július 28-án, másfél évvel a háborút lezáró tűzszünet után, a helyzetemet tarthatatlannak érezve, némi előszervezés után, megszöktem. Jellemző a hosszú fogság ideje alatt teljesen szétforgácsolódott tisztikarra, senki nem tartott velem, hogy szabadságát, ha csak ideiglenesen, és talán illuzórikusan is, de visszanyerje.”

Amíg reggelizett, Olga élelmet pakolt útravalóul a válltáskájába. Az utcán sokáig nézett utána. Mindig annak könnyebb, aki elmegy, gondolta a lány, és benyitott a konyhába. A többiek aznap szokatlanul csöndesnek találták, és amióta itt dolgozott, először fordult elő, hogy eltört valamit, egy lapostányért, ami a cári időkből maradt meg, és egy vadászjelenetet ábrázolt, vad, sűrű erdő előtt a tisztáson halálosan megsebesült medvével, amint két lábra áll, mielőtt összerogyna.

A sarkon túl matrózok szálltak fel egy nyitott platójú teherautóra. Meghallotta a kijevi pályaudvar szót, és odament a csapat vezetőjéhez, aki már újra viselte a rangjelzést, százados volt, és megkérdezte, hogy elvinnék-e. A kérés olyan képtelen volt, hogy a kapitány nem tehetett mást, feltessékelte, és mutatta, hogy miután a nyers, gyalult deszkákon már nincs több hely, és a matrózok se voltak hajlandóak arra, hogy összébb húzódjanak, csak idétlen vigyorgásra telt tőlük, kapaszkodjon meg a sofőrfülke tetején végighúzódó vaskorlátba. A Szadováján jobbra fordultak, a vezető nem foglalkozott a Moszkvából sugárirányban kivezető utak forgalmával, a lehető legnagyobb sebességgel haladt egészen az Arbatig, ott jobbra fordulva átkeltek a hídon, a nap alacsony állása miatt a folyó még árnyékban volt, és nemsokára megérkeztek a meglepően üres pályaudvarhoz. A vonat már bent állt, a szerelvény összeállítói vigyáztak, hogy ne legyen két egyforma vagon. Kiválasztotta azt, amelyeken még rajta volt a cári címer a kocsi oldalán, és felszállt. Balra keskeny folyosó húzódott, jobbra voltak a meglepően tiszta fülkék. Az egyikben egy ötven év körüli férfi ült a menetiránnyal szemben, előtte a falba rögzített asztal felállítva, ő is felállt, kinyújtott bal karja vízszintesen állt, csuklója lefelé mutatott a szemközti ülésre. „Jöjjön fiatalember, magához nagy bizodalmam van, láttam, ahogy jön a peronon, ön nem orosz, mert egyenes derékkal jár, felemelt fejjel. Nézze meg a moszkvaiakat, mind görbe háttal, a fal mellett sunnyog, nem mernek az ember szemébe nézni.” Egy üveg pezsgőt vett elő. „Kicsit fáradt vagyok, mert hosszúra nyúlt a búcsú, aludnom kell, bocsásson meg, de arra kérném, ha jön a kalauz, adja oda ezt a jegyet, és ne ébresszenenek fel.” Rekeszekre osztott bőröndjéből két poharat vett elő. Elegáns mozdulattal kinyitotta az üveget, és töltött, majd végighevert a bársonyülésen és azonnal elaludt.

Érezte a férfiból áradó életerőt és különleges intellektust, de mintha ezt az erőt előle szívta volna el, halálos fáradtság tört rá. A vonat elindult. Nézte a Moszkva környéki erdő fáinak vöröses pompáját, és az északról elszürkülő ég alját. Nem tudta, hogy ez hatalmas havazást hoz majd estére, amely véget vet ennek a szokatlanul meleg ősznek. Az ismeretlen késő délután ébredt fel ájulásszerű álmából. A titkos rekeszből most aszpikos marhaszelet, főtt tojás, fekete kenyér és sajt került elő. Meg egy üveg vodka. „Ennek az országnak jó időre vége. Most zavarják bele a Fekete-tengerbe Vrangel tábornokot, és ezzel elveszett az ellenállás utolsó esélye is. Az a két ember, aki ezt a forradalomnak elnevezett társadalmi felfordulást végbevitte, most majd a saját képére alakítja át az országot, anélkül hogy efelől bárkit is megkérdeztek, vagy a véleményére kíváncsiak lettek volna. Egy innen-onnan összeszedett eszmerendszer nevében – vagyis egyszerű kompilálásról van szó, barátocskám! – fognak itt intézkedni, és az eszmét majd úgy alakítják a gyakorlathoz, hogy mindig szőrével kifelé álljon. Deszakralizálják a filozófiát, ahogy egyes múlt századi filozófusok pedig a vallást deszakralizálták.” Vékony szeletet vágott a sajtból. „De hagyjuk a sötét gondolatokat, igyunk! Maga is elhagyja ezt az országot, meg én is!”

A negyedik nap hajnalán ért a határhoz, itt a vagonban kellett várakozniuk, mert a határőrök és vámosok reggel hatkor kezdenek. Megitta a maradék vodkát, katonai pihenjben feküdt, miközben megrohanta egy emlék. Május vége volt, másodszor hívatták be az irkutszki parancsnokságra, hogy az ellátás körülményeiről tárgyaljon. Hazafelé nem sietett, a Bajkál-tótól tutajon lecsorgó halászoktól hallotta, hogy a jég olvadóban van a tavon. Ezen elgondolkodott, milyen lehet a világ legnagyobb édesvizű tava befagyva. Közben a város széléhez ért, de továbbment az Angara mentén, észak felé. Úgy tervezte, hogy tesz egy nagy sétát az érintetlen vadonban. A folyó első kanyarulatánál visszafordult, bement a sűrűbe, amikor elfáradt, egy fa tövében leült, hátát a fának támasztva. Azt csinálta, amit szigorúan tilos volt, az otthonára gondolt. Negyedóra múlva azt vette észre, hogy szokatlanul nagy csend veszi körül, a szél is elállt, minden mozdulatlan volt. A lombok között beeső nap fénye is megváltozott, élesebb lett, és veszített a színéből is. Az első változást a levelek apró mozgásai jelezték, fényprizmaként szórták a nap sugarait, majd a fák kezdtek egy irányba megdőlni a láthatatlan szélfolyam nyomása alatt, később lassú zúgás kezdődött, ami egyre mélyült, végül megtalálta azt a hangot, ami ezután már nem változott, egyenletesen betöltötte a teret. Továbbra is lenn, a fa tövében ült, ahol a levegő mozdulatlan volt. Hallgatta, ahogy iszonyatos erejével zúg körülötte és felette a tajga.