Bácsi István

Csalódás

Tamás igazi macsó volt, nagy vadász. Talán éppen ezért is lett Ádám a legjobb barátja, aki neki pontosan az ellentéte. Tamás hódító férfiassága így tündökölhetett, mint egy ezerfényű gyémánt a mélykék bársonyon.

A két elválaszthatatlan barát majdnem minden nap találkozott. Ádám, aki már tíz éve élt csendes házasságban ugyanazzal a feleséggel, mindig türelmesen végighallgatta barátja áradozásait az éppen aktuális igazi nőről. Régen kialakult már mindkettőjüknél az élménybeszámoló-függőség. Az egyiknek el kellett mondania, a másiknak muszáj volt meghallgatnia. Így hát Ádám mindig pontosan ismerte barátja szerelmi hőmérsékletét.

Lágy lélek, lüktető szív, kemény tojás – vallotta Tamás a sajátságos Don Juan-i szentháromságot. És ez a vezérlőelv tökéletesen révbe kormányozta őt mindig. De egy napon csak fáradtan leült Ádám asztalához, és fogóval kellett belőle kihúzni a szavakat.

– Mondd már, mi volt tegnapelőtt este a szőkével? – türelmetlenkedett a házigazda.

– Á, nem érdekes, odavan értem – mondta Tamás, és azt nézte elmélyülten, amint a cipője orrával köröket rajzolt a levegőbe.

– De mégis, hogy volt? Mi van veled? – kérdezte Ádám gyanakodva.

– Láttam egy jelenést... – bökte ki Tamás.

– És?

– És... Ő kell nekem!

– Na és? Mi a probléma?

– Az, hogy eltűnt! És nem találom! Csak egy pillanatra láttam a kocsiból, és mire vissza tudtam fordulni, már nem volt sehol. Tegnap dél óta a környéken cirkálok, egész éjjel a kocsiból leskelődtem, de semmi. Elnyelte a föld.

– Milyen az a nő? – kérdezte Ádám kíváncsian.

– A szeme..., az, az valami félelmetes. Ilyet még nem láttam soha. Csak egy pillantást vetett felém, de az olyan volt, mint az atomvillanás. Úgy éreztem magam, mint egy tűzoltó, akiről leperzselik az azbesztruhát.

Tamást csakugyan megperzselhette valami, mert már fel is állt, és elköszönt.

Hetek teltek el, nem jött, a telefont sem vette fel. Ádám már nagyon aggódott a barátja miatt, többször is kereste a lakásán, de ő nem volt sehol, az üzenetekre sem válaszolt. Végül egy vasárnap reggel beállított.

– Talán tönkretette a telefonodat az atomvillanás? Egy üzenetet sem vagy képes küldeni? – támadt rá Ádám.

– Bocs, öreg – szabadkozott Tamás. – De én most nem vagyok beszámítható! Életemben először igazán szerelmes vagyok!

Ádám erre alaposan megnézte, lát-e rajta valami szokatlan elváltozást, de csak a szemei csillogtak, mint mindig, ha szerelmes volt.

– Beleszerettem a csillagszemű Juhászba! – folytatta Tamás.

Ádám a középső ujjával a fülében kotorászott, mert azt hitte, eltömődött.

– Nem hallottam jól, hogy mit mondtál – meredt rá Tamásra.

Tamás teleszívta magát levegővel, széttárt karjait felfelé nyújtotta és megfeszítette, mint a párviadalra készülő orangután. – Beleszerettem a csillagszemű Juhászba! – kiáltotta a mennyezet felé. – Most már hallottad? – nevetett Ádámra.

Ádám hátrább lépett, és megmerevedett. Leírhatatlan megdöbbenés bénította mozdulatlanná. A családja utáni legbiztosabb pont az életében eddig Tamás barátsága volt, és ez most semmivé lett egyetlen pillanat alatt. Jól tudta, ki az, akibe Tamás beleszeretett. Városuk keleti határában kezdődik a Tündérláp nevű rét, ott legelteti a juhokat egész nyáron az a nagydarab, kicsattanóan piros arcú parasztlegény. Annak van olyan világítós szeme, ő az a csillagszemű juhász. Ádám már látta is, amint áll a juhász a viharban súlyos subája alatt, szembefordulva a förgeteggel, mozdíthatatlanul, mint egy szobor, hatalmas, tömött bajuszával úgy néz ki, mint egy humanoid ragadozó, aki fej felől félig bekapott egy madarat, s a szárnyak kétoldalt kilógnak a szájából. Résnyire húzott szemeit villogtatja a zivatarba, amelynek homályából előbukkan Tamás, mosolyogva, vidáman csillogó szemekkel, szétnyílt, szélben csapkodó kabátszárnyaival sebesen vitorlázva a juhász felé, aki szélesre tárja, majd összezárja a subát, elnyelve Tamást Ádám elől, a nők elől, s a másság fölfoghatatlan mélységeibe zárja.

Ádám itt erővel megszakította a képsort, mert felkavarodott a gyomra, és szédült.

– Hallod, amit mondok? Mi van veled? – rázta Tamás a két vállánál fogva. – Nem vagy rá kíváncsi? Ismered te is az öreg Juhász jegyző lányát, a szép szemű Ildikót, róla beszélek!

Ádám lábaiból kiszaladt minden erő, lerogyott egy székre. Arca lassan felderült, és előbb halkan, majd egyre hangosabban, csillapíthatatlanul nevetni kezdett.