Ambrus Lajos

Eldorádó

(Részlet)

| 5. |

Sturlóban potyolódott, csontját tört madár, a harmadik estén lelték meg Graf Bellagarde Ödönt. Zúzott testtel, sziklába gyűrt ólomkatona, réveteg, kimerevült pillantásokkal követte a zergék álomszerű vonulását. „Úgy három tájban még fickó póstával ügyködött” – mondta az egyik előkerült hajtó a gróf szétvetett lábú, kihűlő teteme fölé hajolva, „aztán annyit láttam belőle, hogy hátraseggelve eltűnik”.

Erős, kora esti napfény ragyogta be a havast, az alomnövényzetben meszes, törékeny csigaházak reccsentek a lábak alatt; barcogás idején történt; mikor reggelenként talajmenti fagyok érkeztek.

Szekérre löktek, dsungelvadonban kocsiztattak, lesre állítottak, vittek, gajdoltak, hőbörögtek, füllentettek

a medve elejtésének fortélyairól – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

arról, hogy a már meglőtt jószág először is maga alá ropogtat egy akónyit bűzös fosás formájában, letarolja a csepleszt, körmeivel összeszaggatja a menekülés útjába eső zsengice fák törzseit, majd egy szurdokban, extaticus színészeti demonstratio, hörögve elnyúlik – – – – – – –

a pípes, nagyszájú városi uracsok jáger-kerengéseiről és vadak által történt energicus felfalattatásukról („Jól jegyezze, fiatalúr: ha a vackorfa tövében nem leli a járást, keresse a patakot, és azt kísérje, mígnem az lefelé kivezeti az erdőből!” – Szimion, a drága pedant) – – – – – –

a barlangba futott bocsok megkaparintásának sáskamennyiségű módozatairól és piaci táncoltatóknak furfang velő által történő eladásukról – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Atyám, Gyulay Domokos inkább szögmértéke, logarithmiája, paus-papírja, pennája, számsorai és rajzai mellett maradt; „tisztelem” – mondta magyarázatul – „a testnek kitartását és bátorságát, de még annál is jobban az életnek szabadságát, különösen, ha azok fitogtatják erejöket, kikkel becsület dolgában nem kívánok közösködni”, és Szimionra bízott, akivel a vadászat reggelén a következő statióig kocsiztunk, hogy az éji szállást kijelöljük.

Dühös, szótlan, izzadó favágók gyújtóst csaptak, tisztást irtottak, kalyibát raktak, sátrat cövekeltek, Merdák-eréhez futottak, szekeret málháztak, szakácsnak kappant forráztak; harmadnapig, more patrio, úgy folyt, gabalyodott minden szemfényvesztés-szerűen, ahogy a versenyvadászaton: a kizsigerelt belek szaga keveredett füsttel, égett hús legűjével s az erdő fanyar, őszi illatával.

Kora esti kürtszó-visszhang: pállott szagú hajtók és suvickos úri jágerek hevertek az erős, fekete hangyákkal teli földön, gomolya, szalonna, kos, ártány, hízott ökör, szokásos begyelötykölődő mozdulatokkal előhalászott bor került az asztalra; a gyomrosok teleették, az itkányosok teleitták magukat. Vacsora és a szertartásos puskacső-visitatio után, girhes kotlós, öregapám, a GAZDA felemelte vékony karját, s noha a tisztáson lobogott a tűz, egy gerendával és rőzsével körülbástyázott lucfenyőt a grotesque jelre meggyújtottak: élő csillagszóró és tüzes üszög; lángot, zsarátnokot okádva, metsző élességgel világított be földhányást, pusztai tábort, setét, suhogó erdőt, sőt, sárga-lila-bordó tónusú szentkép, az éji szállás fölött elhúzó felhőket.

Bellagarde Ödön gróf: hadi férfiú a csatatér mögötti dimb-dombon, cabinetfőnök a kormányszéken, ürítőszéken trónoló kölke – gyalogszékről, szétvetett lábakkal, kimért, magyarópálcás mozdulatokkal igazgatta az elejtett vadak nyúzását és takarítását, majd az ingerlő belsőségillatokra elősompolygó kopók kiszolgálását.

Egynehány portól, zsírtól, pálinkától büdös cseléd metélte föl az őz máját, szívét, tüdejét, és leforrázott zablisztkeverékkel vegyítve a kutyák elé löttyintette – az addig helyét nem lelő, kóválygó állat habzsoló, nyákos, gargantuai zabálás után szinte helyből összerogyott, és a hajnali kürtszóig, lecsapott moszkitó, mozdulatlanul hevert. Ödön gróf ez ijesztő metamorphosist a legnagyobb műgonddal figyelmezte: „Mein lieber Karl”, szólt oda a mellette kuksoló Fronius jogi doctorhoz, „látod-e, mire képes egy jól elkészített vacsora? Pedig a titok nyitja nem a húsos falatokban rejlik, hanem főként az ízletes mártalékban. Az pedig mindenek fölött áll. Mesélik is a nagy Vatelről, a Grand Condé, Duc’ d’Aumale szakácsáról, hogy egy alkalommal az alábbi hangzatos nyilatkozatot tette nagyhangú bírálójának: »Kötelezem magam, hogy megétetek önnel, avval a mártással, amelyet én találtam föl, s amelynek titkát én bírom, egy pár csizmát. Sőt ha óhajtja, ura atyját is, anélkül, hogy valamit észrevenne belőle.« Hát nem gyönyörűséges az emberi munkálat?”

Fronius Karl consiliarius regius ekkor szinte már nem is volt jelen, megvárta ugyan, hogy Pomucz tilinkó- és dudaművész elkezdhesse rendelés szerinti ügyködését, de úgy tett, mintha kívül kellene maradnia egy készülő dorbézolásnak még a preludiumán is; sátrába vitette magát, s noha a rögtönzött vigalom zajai feltűnően zavarták, előbb Ésaiás prófétát olvasta, majd, hogy elméje újra tótágast állhatott, sans géne localis fürdőt vett: aranyerét gyógyítandó - egy dézsányi meleg, sós vízbe ült, és elmerengett az első vadásznap tanulságain. (Hja, fiam”, szokta nekem toast-szerű szellemeskedéssel, sőt talányos fontoskodással mondani, „engem az az ér kínoz, melynek erszényemben kellenék lennie!”)

Az egész esti dáridó a közönséges Forstjägerekhez húzó Bellagarde gróf kedvét szolgálja; „a gyermeknek pihenni kell”, zavar a sátrába Szimion, így csak hallhattam, hogy az est lassan botrányos részegeskedéssé fajul, ahogy a főbb bizgatók könnyítenek magukon; a tompa, lelassult mozdulatokat, amint valaki a táborhely szélén meglel egy szekeret, bizonytalanul fölmászik rá és a szalmára zuhan. Csak hallhattam, ahogy a Graf idővel elzavarja Pomuczot, és szolgája a hord-ágyára teszi, lemossa az arcát és beviszik a fősátorba, melyet a gazda, Fronius öregapám cseh udvari szállítójától rendelt, hogy barátját, hivatali főnökét, elöljáróját, atyuskai jótevőjét, házának, udvarának, erdejének, havasának, patrimoniumának vendégét, a fényes komát loyalis és keresztyén módon elláthassa. Amint a keszeg, égimeszelő urat előzékenyen elszállították, parázson izzó keményfa durrogásai, vastag horkolás, jószágzaj, káromkodás, setét – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Némedi lelkész, ha mennem kellett és azt mondtam: „idő van”, felkapta a fejét és kinézett okulárja fölött. „Mi az, hogy idő van?!”, csattant fel, de azonnal visszasüllyedt a vasárnapi prédikációja elemzésébe, majd foghegyről odavetette: „mindig idő van.” Konokul, hallgatagon nézem: ösmerősök vagyunk; gyakran néztem hideg, szürke, kiszámíthatatlan szemeivel farkasszemet, s mert könnyezésig játszottuk, mindig vesztettem – már induláskor, utcagyerkőc, szóvita nélkül vesztésre álltam. Ugyanúgy, mint akkor, midőn legkisebb fiával és három másik barátunkkal, csöndes, elégültséget jelző decoratio, a Sebes kanyargó medrében az első szeszvilágításig meneteltünk:

hiába gondoltam erőlködve S. Sárikára, a városka meretricula vagájára, e különös versenytéren buzdíthattam magam akár asszonyi varázsrecept félhangos mormolásával („végy három cseppet a havi vérzésből, vágd le minden körmödet, mindezt keverd össze tésztával, süsd meg és add oda az illetőnek, aki megtetszett!”), dörzsölhettem mellemet, tanulmányozhattam, pro coronide, betetőzésül, pelyhedző szeméremszőrzetemet, csakhogy élesen hasított belém a talpamat sértő apró kavicsok okozta fájdalom; – a hold a Mörul mögé bújt, meztelen derekamat az enyhe nyári szél csípte. Némedi lelkész legkisebb fia haladt elöl, mint mindig; ha cél felé setét melancholia nélkül kellett futni; aggályt, scrupulositást, meditatiót, a „zavaró körülményeket” félrelökve, előremeredő, minuta erejéig sem ernyedő pirosló hímtaggal, melyet a közegyezés szerént kézzel ingerelni a kizárás terhe mellett szigorúan tilos volt: csalhatatlan biztonsággal haladt a menet élén. Ahogy az apró, kékre meszelt szénégető-házakhoz forduló ösvényhez ért, nyakából lekapta alsóneműjét, és akkurátusan, tambour battant, győztesnek járó képzeletbeli dobpergések között, öltözködni kezdett. Befutottak a verseny helyezettjei is; utolsóként vesződve nadrágommal, hirtelen szinte a kutyák fajtájából valónak éreztem magam; – álltunk a hirtelen csöndben, és elment a kedvünk a részletek taglalásától, noha a monoton lassúsággal hömpölygő Sebes partjára visszatekintettünk, szinte képtelenségnek látszott a mintegy három mérföldet égre meredő „szerszámmal” megtenni. Bort vettünk elő a szénégetők házai mellett, a Mörul felől változatlan hevességgel fújt a szél, ekkor már, mint ki legjobban végezte dolgát, felszabadultan csevegtünk, s az éjszakai, hegyi díszletek közti sanctimoniumban kanalazni kezdtük a rizlinget. Némedi lelkész e tisztátalan játékról már másnap értesült, s bár mindannyian kézcsókunkat jelentettük, legkisebb fiát teketória nélkül, még az ebéd felszolgálása előtt négy-öt kemény pofonnal jutalmazta – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bellagarde Ödön gróf a második este vélhetőleg újra csak az agarak productiójára volt kíváncsi, s noha oly scénát látott, mint a kutyák zsályafűben való eldőlésük előző estéjén, hogy barátja, a gazda, Fronius consiliarius regius mellé telepedett, nem állta meg szó nélkül.

„Mein lieber Karl, ma sokat botlottak az ebek. Nálunk Szatmárban ez elképzelhetetlen!”, mondta. Öregapám, ki se az agarászat, se a vadászat terén nem óhajtott tudós statust szerezni, szótlanul bámulta az elnyúlt, nedvező szemű vérebeket; – „nem az én agarászatomból valók”, válaszolhatta volna, de inkább pohara után nyúlt és egy óvatos kortynyit ivott.

„Hallgass ide!”, folytatta Ödön gróf az előttük pattogó tűzbe bámulva. „Olvastam, vagy talán hallottam az esetet, mily különös módon nyert fogadást egy experimentálgató angol természetbúvár. Tanulságos lecke: hallgasd és hasznosítsd! Nos, ez a bizonyos agarászó tekintély fogadást tett, ő bizony oly agarat állít ki, mely minden versenytársát kifutja. Ígyen okoskodott: miért csípi meg az agár a nyulat? Azért, mert van benne valami, mi őt a nyúl megkergetésére tüzeli, de ez magában nem elég, mert számtalan vizslában, komondorban és kanász kutyában is lappang ilyes valami, és azért mégis hiába hajhásszák a sebes lábú vitézt. Az agárnak a testalkotása is szükséges arra, mihez képest a nyúllal diadalos versenyt fusson. Igen ám, de honnét van az, hogy számtalan agár mégsem oly hatalmas futó? Onnét, hogy azon valami, mely az agarat a nyúl után sürgeti, az egyik agárban oly nagy mértékben létezik, s noha teste nem is minta, mégis kifutja a legkitűnőbb testalkotásút; mert midőn ez lelkesedésében kiszakadásig erőlteti magát, addig a lelketlenebb, magát kímélve, csak ímmel-ámmal jár el tisztében. A dolgot egy angol természetbúvárunk ily világban látván, észrevette, hogy nincs kutya-species, mely annyira telisded teli volna azon valamivel, mi a kutyát más állatok ellen huszítja, mint a buldog. Igen, igen, de ennek négyszögletű testalkotása egy igazi satyra a nyúlkergetésre. Mit tett hát nagyérdemű kutyatenyésztőnk? Fogadási planumát először is több generatióra terjesztette ki. S aztán, a legelső egybekelés után, hol a buldog mint férj szerepelt, s a vőlegények ezentúl is mind e részről keletkeztek, oly kutya támadt, mely fél buldog és fél agár volt. E családból ezután a legtöbbet ígérő úrfi egy szép agár leányzót vett feleségül, mihez képest ivadékuk már 1/4 buldogot és 3/4 agárt repraesentált, és ezen genealogiai experiment így vitetett tovább és tovább. Végére egy oly eb lépett a nyulak legnagyobb szerencsétlenségére az agarászati versenytérre, melyben talán egy percent buldog volt, a többi 99 rész pedig egytől egyig mind tiszta agár. És természetesen fogadását is megnyerte kísérletező barátunk. Nem ártana, ha kótyavetye által eladandó jószágok helyett az efféle fabulákon tanulna sokszor a honi publicum. Mit szólsz hozzá, Karl barátom?”

„Egy húron beszélünk”, bólogatott Fronius jogi doctor, de sóhajtva hozzátette: „ám ma ennél sanyarúbb időket élünk. Egyszerre fog most kezet álnokság, erőszak és rettegés.” És az éppen Ödön grófnak postázott jelentéseire gondolt, melyben a szemfényvesztő hónapok unisono harsogásai között is egyedül ő volt képes kijelölni a követendő juste milieu-t.

„Igen, de ez kell most nekünk! Például szajkó-, de mit is mondok, sajtószabadság!”, fortyogott Ödön gróf és szolgáját odaintve lehúzatta csizmáját. „Mert reszketnek a jámborok csupa örömtől és édesen sírnak hűséges affectioból”, mondta, majd hosszan, körülményesen ivott a ménesi veresborból. „Porhintés”, fejezte be, és Pomuczot szólította, ki fürgén előjátszotta a dallamot és bevárta, amíg az egyre erősödő lármában Ödön gróf megtalálja a megfelelő hangot, hogy újra és újra, behízelgő baritonján, az éjszaka során legalább négyszer a Mörul havasába kiálthassa, mit kálthassa, rikolthassa a nótáját: Akár székely, akár báróóóó, sokat költ az útonjáróóóó – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyűlt, gyűlt a nép, az istenadta, gombostűt se tehettünk fenekünk alá, kinyitották az ajtókat – faragott, dupla szárnnyal –, a felkavart porban papírdarabokat tapostak a városka polgárai, és lassú, kenetteljes orgonaszó foszlányai keveredtek a templom előtti téren zsiviózó atyafiak hangoskodásával.

Atyám, Gyulay Domokos az előszámlált körülmények ellenére is nyugodtan fogta a kezemet, és csendes vérrel hallgatta a szép magyar alcaica ódát legalább 18 strophában, melyet a jegyző lakásának erkélyéről adott elő egy scenikai művész, s hogy az erő, melyet a publicumra kívánt rettenetes energiával és nagy gyönyörűséggel áttransponálni, még hatásosabb legyen, kevés pillanatokig berekesztette hadaró beszédét, és engedte, hogy a templomból előszűrődő choral-játék hangjai segedelemszerűen járják át az összegyűlt sokaságot. (Hej, hol vagy, hol vagyol Mátyás király, aki általöltöztetve, esmeretlen járád a kunyhókat, hogy népeid való bajait kitanuld s azokon segíts?!)

„Ugye, milyen szép?”, mondta anyám, Gyulayné sz. Fronius assz., majd hogy az ízléses szavalat véget ért, elcsendesült a sokaság, s atyám kabátja mellől nyakam tekergetve sem láthattam, ahogy Némedi lelkész a presbiterek élén bevonul és a szószékre ballag; azt viszont tétova nélkül igen, hogy a dicséret eléneklése után a kinti tömeg a benti szavakra, melyek előbb igen erőtlenül hangzottak, éles figyelemmel adja oda magát. Némedi lelkész nem törődve officiálisokkal, bátorőrséggel, tanácsosokkal, Fronius consiliarius regius-szal (aki ebben az órában, halk szavú anachoréta, otthon, a hátsó szobában üldögélt), pattogó hangon beszélt: – Dávid zsoltárának első szavai elhaltak ugyan a templom ajtain kívül, de ahogy a pillanat nagyszerűségétől áthatva fölemelte hangját, szavai egyenesen az aeternitásnak szóltak:

Az Úr az én világosságom és szabadítóm, s kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége, s kitől rettegjek? Midőn jőnének a gonoszok ellenem, hogy az én testemet ennék: az én ellenségim és háborgatóim megütközének és elhullának. Ha szinte én körültem tábort járnának is: nem fél az én szívem; és hogyha had támad ellenem: mégis ő benne bízom.

Atyámra, Gyulay Domokosra néztem, s ahogy a fejét felemelve hallgatta az igét követő magyarázat el-elkapható foszlányait, hirtelen semmit nem értettem a körülöttem zajló eseményekből, és arra gondoltam, itt valami igen rejtélyes dolognak kell történnie: mintha valami nagy vitézséget mutatna a világ, ahelyett, hogy kardra, hellebárdra vagy akár pisztolyra kelne a dolog.

„Ne mászkálj el – fogd a kezem!”, szólt anyám, s így a közelben álló, ismeretlen, egyensapkás férfiút sem figyelhettem közelebbről; közszemlére tett veterán, bal karja hiányzott és különlegesen metszett sapkarózsája volt. Némedi lelkész legkisebb fiát sem láthattam; fent a karzaton az orgonafújtatót kezelte, abban a szerencsés helyzetben, hogy az istentisztelet java részében a párkányra támaszkodva fölülről figyelhette a zsúfolt templombelsőt és a nyitott kapun át a kint rekedt tömeget. Vezényszóra, a záróének collectiv eléneklése után („Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére…”) mindenki a helyén maradt, mert a revolutionär megdicsőülés színhelye újra a főtéri municipium erkélye lett, ahová újabb orátor érkezett, hogy pontokba elfoglalva adja elő e nyomorult natio pia desideriáit. (S hogy az ördögi kör teljes legyen: most a templomban bennrekedtek maradtak kívül, és nem hallhatták a grammaticailag tökéletesen komponált beszélyt, amit egy középkorú férfi adott elő a tömeg hangos „Úgy legyen!” kiáltozásai közben.)

Atyám, Gyulay Domokos ezt is a megillető gáláns figyelemmel hallgatta, s noha tudtam, mi a véleménye a szavak dagályától szédelgő nemzetről, nem szólt semmit, még, kirekesztő privilegium, azt sem, hogy: „indulás haza!”

Az egyensapkás férfiú váratlanul hozzánk sodródott, ép kezében gyűrött papírlapot szorongatva tanácstalanul megállt apám előtt, de az első magyarországi ívhíd tervezőjének higgadt és kimért modorát látva, anyám, Gyulayné sz. Fronius assz. kezébe nyomta, ki zavart köszönésféle elmormogása után pékinse alá dugta. A férfi, lelkesült prophéták sem tetézik fölösleges gesztusokkal cselekedeteiket, nem szólt, ám, ahogy egy óvatlan pillanatban látszott, nem is lett volna képes a hibátlan articulatióra, mert, vélhetőleg, kiverték csaknem az összes fogát.

Családostól az erkély alá sodródtunk, és atyám, ki ösmeretségét és köztiszteletnek örvendő statusát sem volt hajlandó használni, hogy e nyári délelőttön famíliája akár zsölleszékben, kényelmesen vegyen részt az ünneplésben, egyszóval atyám, Gyulay Domokos – de genere Kaplony – most már végképp induljt parancsolt, hogy kievickélve a szoros embergyűrűből, otthon, az ebédlőszobában kelljen duellumát Fronius öregapámmal megvívnia. (Atyám: „Vélhetőleg szabad alkotmányt kell biztosítani s lehetőleg tág kört nyitva az önkormányzatnak, úgy, hogy lappangó erejét szabadon fejthesse ki a nemzet.” Öregapám: „Ordre – contre-ordre – désordre! Rendelet – ellenrendelet – rendetlenség!”) – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A harmadik, az utolsó napon már nem kellett új szállást kijelölni; – Fronius Karl oldalán állítottak lesre, ahol lábhoz tett fegyverrel, a nyugodtabb pillanatokban öregapám szóval tarthatta a szomszéd állásban tanyázó Bellagarde Ödönt. „Szatmárban csöndes minden”, kiáltott át a vékony, magas férfiú, „lehiggadtak a revolutionärek, mert Philippovicsék már Eszéknél járnak.”

„Itt is nyugalom van”, kurjantott vissza öregapám, de morogva hozzátette: „bár még Isten szolgái sem bírnak a falak közt nyugodni”.

„Erre igyunk!”, emelte fel kulacsát a gróf; – nesze neked rettegés, erőszak, álnokság, nesze neked hízelgők, pöknyalók, seggnyalók, ne’, viszketegségtől áthatott fatalisták xerxesi serege, mutatta a mozdulat, éljen a dolce far niente-féle paradicsomi élet! – „Igyál mein lieber Karl!”

Öregapám, marha a sót, csak megnyalintotta a pálinkásbutykost, „figyeljünk a vadra”, mondta és kissé belérázkódott az eseményekbe.

„Küldd át a gyermeket”, parancsolta a gróf ellentmondást nem tűrő hangon, „ma különleges bizalomban lesz részed. Olvastam valahol, hogy Chinában a legmegtisztelőbb gesztus, ha a dohányos embert nem a dobozból kínálják, hanem egyenesen a házigazda kezéből veheti át a felséges cigarót.”

Mire átfutottam, látszott, a gróf lassan elunja a várakozást; „Lóra szállok, mondd meg öregapádnak”, vetette oda, s közben zekéje zsebéből előhalászta a kövér dohányt. Kocogva, hirtelenül nyelte el az őszi allé; öregapám a váratlan eltűnésre úgy kezdett reszketni, mintha feneketlenül rút dolgokat lett volna kénytelen felfedezni, rágyújtani is elfelejtett, leült, és borzbőr tarisnyájából két portio tehénhúst kapart elő. Dél volt, a Czipa rosu lapos felől a nap élesen sütött, vadnak nyomát se láttuk; – békés volt az ősz 1848^ikban.

A tetemet délután, még mindig fogott a nap, az egyik hajtó fedezte fel, noha a Graf szolgája eltévedt ura keresésére indult és kiáltozva járta, egyre magosabban, a Mörul szikláit, melytől még a furfang zergevadászok is tartottak; egy szűk vízmosásban, kerge, leparittyázott kerecsensólyom, alig látható zúzódásokkal feküdt.

Öregapám lefújta a vadászatot; a potyolódott testet kiterítették az éji szállás asztalára, oda, ahonnét Ödön gróf az előző este szakadatlan buzgalommal irányította Pomucz művész úr zenei működését, majd öltözetét rendbe szedték, egy szénával bélelt szekérre emelték, és kígyózó menet, óvatosan, meredek kaptatókon, ereszkedőkön, eső, víz, keréknyom szabdalta utakon a csúszástól, döccenőktől ide-oda zötykölődő grófi hullát lenavigálták a városkába

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

| 6. |

Megmurdelok, mondta édeskeserűn Csepregi, az anarchiai megoldások hazai kacéra; megmurdelok a templomkert sarában, mondá, de inkább csak befelé, s hozzátoldta, mivel philosoph költő is méltóztatott lenni a literatura piacán, eddigi legjobb sorát: „pudvás geci”. A remeklést egy majdan refutáló crypto-polyák költő minősítette superiornak, noha Csepregit mélyen sértette, hogy szép és olvasmányos írásából, melyet a hazai kormány párizsi vagy a párizsi kormány emigro-aesthetico-financico, netán valamely ösmeretlen soliditas párizsi lapja közölt, csupán ennyi és csak így maradt meg. A sírhantok között bukdácsolt jellegzetes kacsázó és tántorgó lépteivel. „Magyar, légy igaz magyar; becsűld a nyelvedet!”, jutott eszébe, és a kitétel azért is izgatta, mert noha ő briliánsan bánt nyelvével, bárhová sodorta is a Gondviselés, végül is meglátta a nagy E. Pepit, amint az a frissen ácsolt szószéken állott; pontosabban: csak sejtette őt, mivel néhány panyóka mente takarta a ravatalnál beszélőt.

Összegezte: lám, mennyi is ez összetódult auctoritás, státus, kar és cseléd, ki idegen cabinetum, stallum, auditorium és celebritas. Keves. Viszonylag keves. Kigázolt a zsemlyékes iszapból, rátámaszkodott egy sírkőre – újra félhangosan citálta legjobb sorát –, és Gyulay Kázmért kereste.

Az áhított fiataluracs ott állott a royalista Fronius Karl jogi doctor oldalán, apjának koporsója és egy pislákoló kandeláber mellett, ritkás haját csapkodta a Mörul felől érkező szellenet. Bárcsak volna onkele puskája, pora és srétje!: észrevette Csepregit, amint az feltűnő tétovasággal hömpölygött a gyászközönség felé. Félhangosan, mint szállongó lepkét, elengedte a szót: „Csepregi, Csepregi, mért hánytad össze a budinkat?” Hát az epe biz nagyon tele van akkor, mikor a tüdő ennyit bír: ám nincs most ideje se régula adásának, se füge mutatásának, annak okáért a közömb személy, mint vak aranyér, ganéjra dobatik. „Mégiscsak fremder Mensch vagyok”, villant át az agyán, „még itt is azon jár az eszem, hogy zabgyermek ez a Csepregi, hisz se praetora, se lyánya, se asszonya, ő maga egy charactere pökedelem”; de bevégezte, mert elég égiháború zúdult le ahhoz, hogy az egész ember testi, erkölcsi, nembéli természetének megfelelve kelljen súlyosan álldogálnia itt, castrum doloris, atyjának ravatala mellett.

„Dicső társunk! – szóllott a híres orátor E. Pepi, kinek a jósda vérpadi halált mondott: – Átfutottad a pályát, melyet a Gondviselés jelölt elődbe, s mely rögös és nehézségekkel vala teljes. Szívedet egy érzés dobogtatá, a honszeretet. Egy eszméért lelkesültél – a szabadságért, s amit azon érzés fájdalmakban adhat, amit ez eszméért áldozni csak lehet, Te mind átszenvedéd, Te mind feláldoztad, férfiasan és panasz nélkül…”

Gyulay Domokos teteme feküdt a koporsóban, kinek kedvéért még Csepregi is leereszkedett a havasokból. Látni akarta a temetési revue-t, a nagy Ey-Ey-t, amit a törvényes regula atyafiságos fonalakra lógatva mégis engedni méltóztatott; a resulátumot, hogy itt, és biza: most, egybegyűlhet minden jófejű kapacitás, ki hajlandó R.-bányára csosszanni.

Ki hát e szent halott, ez auctoritás, hogy még a nagy E. Pepi is megszólaljon tisztes enthymemákat eregetve – nem számolva Csepregit, ki éhező családját az esztenán odahagyni bátorkodott? Ki ez, ki földre hullott, véres kártyavár, requiemet követelve e setét gyásznéptől?! Csillapodj nemzetem, a nyelvregulátlanság rossz tanács!

Ez legöregebb Gyulay úr emberi és állampolgári jogállás szerént Hausen-tanítvány volt a bécsi Politechnicumban, ahol is architecturát tanult. Utolsó két évéből fennmaradt documentumai igazolják, hogy fínom, egészen elegáns észrevételei túlnőnek a szigorúan vett szakmai kereteken. Habár nem megjelent gondolatokról van szó, mit majd leendő historicusok, philosophusok, biographusok és psychologusok vesznek ápolgatásuk, önnön gerjesztésük alá, nem rossz logice, de nem ám, ha a papírosra nyomott mustrán kívül a más, főleg kézírási exament is figyelmezzük! Azt írta p. o. miután az első vasszerkesztésű hidat átadta a hálás magyar publicumnak: „a nehézkesség, a szobaszennyesség és a finnyásság nemhogy kritikoszi jellemet, még pragmaticus művet sem szülhet.” Ezen fennkölt okoskodás oka tán, hogy Szucsányi mester házmotozói resistálás nélkül hajították vissza a sublótfiókba fennmaradt kézírási oldalait.

„Kas kupak, fedél

Rotonda..............................1° az építés feladatainak a jelenkori industriális fejlődéssel együtt jövő megnövekedése és tagozódása szükségessé teszi az architectura további szakosítását.

2° az építőművészetet sürgetőleg természettudományos és mathematicai befolyás alá kell helyezni. (A matéria döntő, de nem kizárólagos hatású!)

3° az építés ezutáni fejlődését a nemzeti character styljegyei határozzák meg. (a feladatnak saját feltételeiből és szabadon kell kiindulnia, nem az elmúlt korokéból, ám tekintettel kell lenni a hagyomány évezredek alatt kialakult originalis szerkezetformáira.).............................. ....................tetejének közepe karikára kivágott méhkashoz hasonlít .......................................................................................

Csepregi hallga csak hallga, unalmas leoninus-poéta biographiáját, a nagy E. Pepit hallgatta, a gyászbeszédet, mely most átcsúszott a rétorikai összegzés állapotába: oda, ahol érveinket gyakran ismételgetjük, hogy a nehézfejű hallgatóság jól megjegyezhesse azokat.

„Sorainkban nagy hézag támadt távozásod által. Sajnosan fogunk nélkülözni a küzdelmek között, melyek reánk várnak. De ha Isten becsületes törekvéseinket megsegíti, s a cél, mely után fáradunk, el leszen érve, ha e nemzet ismét visszanyerheti jogállását, és sok fáradság, sok áldozat után az lesz, amivé azt véred hullatásával is tenni akartad volna: a győzelem ünnepében részt fogsz venni Te is, s a nemzet szobrodra fogja tűzni a koszorút, mely nemcsak azokat illeti, kik a diadalban részt vesznek, hanem megillet minden bajnokot, ki a csatában, mely győzelemmel végződött, vérez vala el!”

„Úgy legyen!”, mormolta a tömeg (meleg volt, felhőtlen rohasztó kánikula, a pocsolyákból párolgott a víz); – „megmurdelok” dünnyögte állhatatosan Csepregi közel ereszkedve a gyásznéphez, „ez itten már szobrot és győzelmet emleget: védgumi rája, mint kruciális enigma!” Szeretett volna Gyulay Kázmérhoz férkőzni, bár practica maximalitás, tudta, hogy a végóra kötelez. Szótlanul követte hát a ravataltól kígyózó menetet; – eszterháról csorgó víz cseppjei, hallgatta a komor nótát, elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, ennek a városnak lakója nem leszek, megigazította zabolátlan nadrágját, amely középen, az összeeresztő varrásoknál még a görög nyelv űzésében is szorította, átlépett a sírhantok fölött – új út lesz ez a magyar literatura vakívű pályáján! –, elkacsázott a frissen ásott sírig, ahol immár egy beretvált püspök párentálta a megboldogult szülét, Gyulay Domokost. Négyszáz jó forinttal tartozott neki. Ott állt a sírhant fejéhez támasztva a bohó obeliscuska is, amely kemence formában méltóztatott archiválni az időt, melyet az elholt e földi világban eltöltve küzdött szerencsétlenül; – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csepregi politicai demonstratiót szimatolt, amikor a sírhant körüllapátolása után csöndben valaki dünnyögni kezdte a Hymnust a magyar nép zivataros századaiból, de aztán ő is elengedte súlyos baritonját, fújta, ahogy tudta (hamisan), pontosan rögzítve, amint a faragatlan megyei kapacitások arca torz mosollyá rándul és együgyű jágerek a kilövendő fenevadat kémlelik. Gyulay Kázmér nem sírt, nem sikoltozott, nem esett forró nyavalyába, gyermeki lélekkel és összetörten állt a hirteleni csöndben; utálta, kik efféle vadságokban vislatnak és gyönyörködnek.

Akkor vált minden véglegessé, mikor Gröber polizey kocsija megjelent a ház előtt; mindenki zavarban volt, talán legjobban az, akit mégsem ért oly váratlanul az invitálás.

„Vigyen magával pénzt”, mondta a háziúr, ki éppen hogy felöltözött, mert későig könyvházában bújt, aztán az utolsó lójárattal befutott Csepregi poétával disputált arról, milyenek e megcsalatott világ esélyei. (Csepregi: „A despoták és tyrannusok ezek után még jobban a democratismushoz fognak szítni, hogy a legitimatiót biztosítsák.” Háziúr legyintve: „Kant azt mondja, hogy ha nem lehet valamit demonstrálni, meg kell mutatni legalább – hogy nem lehet demonstrálni.”) Így aztán arra gondolt, „aki székben ül, az nem lehet resignált”, ezért a családi cassába nyúlva némi aranypénzt dugott az asszony retiküljébe: „vigye csak, lehet, hogy szüksége lesz rá.” Csepregi réguliérement, a földön aludt; berúgott az este, és oktalan bangó, összerondította az árnyékszéket. Nem hallotta a restaurálást: kerekek zörgését, vas csattogását, a fínom kis parancsszavakat, nem látta, ahogy az asszony – Gyulay Domokosné szül. Fronius assz. – hosszabb szó nélkül beszáll a polizey kocsijának hátsó ülésére, s hogy a ruha mintegy magátúl terem szép alakú termetére.

A háziúr porfelhőbe bámultában is bizakodott; arra gondolt, hogy majd via juris kap satisfactiót. Felköltvén Csepregit, érezte amannak bűzös leheletét, mely mint újabb magános pofon csapás érte, végtére is közölte, hogy feleségét elvitték, mire Csepregi okulárja után tapogatott a földön, és elébb őszinte sajnálkozását fejezte ki, majd merő theoriából négyszáz forintot kért tőle – percentum nélkül. Hazakocsikázott, mert mint kifittyenő embert, családja öt nap óta küldönccel is hiába kereste. „Ezek az avanti költérek mind ilyesek, egyik is, másik is, mint az imregi minoriták gvárdiánja”, mondta szórakozottan Gy. D. csellengő surjányának, aki értetlenül figyelte az eseményeket, különösen atyját, mert a gyermek in situ nem talált semmi megnyugtatót. Riasztotta az interesszáló portéka közé vetett árendási zsibongás, mely a nagy tanulású, szép tudományú férfiúnak nemcsak tollából, de hezitálásából is folyt; nem kedvelte Csepregi trágárságait, melyek bizonyára a „több könnyűséget!” elvének közönségesen való felfogásából eredtek.

Most, hogy ellovagolt, maga után hagyva italbűzt és leokádott árnyékszéket, Gyulay Kázmér a letarolt kertből, a Gartenből atyját leste, amint megint vitába száll Fronius jogi doctorral, ki elémerészkedett a hátulsó szobából, hová a felkelők villongásai elől bújnia kellett; – hallotta, hogy szemrehányásokkal illetik egymást, és nem értette az anyjáról folyó vitát, kit is a reggeli órán vitt el a kocsi. (Széles, függönyös batár volt, az o. tiszt udvariasan, szinte szívélyesen invitálta a könnyű ruhába bújt honleányt) – „protocollum a szákuli támponton”, mondta atyjának apósa; – „kelepce”, vitatkozott révetegen apja a royalista assesorral. „Csapda ez, mely valójában nekem készül!”

Napsütéses reggel, csönd volt, a setétlő hegyek felől enyhe szél fújt. Egyszerre, rohanvást futott be friss híreket hozva Szimion, e drága pedant, aki felkapván a Püspökök sziklájára, honnan átlátni a kanyargó postautat, hol a függönyös batár gördült tova. „Nincs baj, uram”, jelentette a háziúrnak, „összeszedték az előkelőségeket és mind elvitték. Csak kihallgatás lesz, ünnepi esemény, így mondta procurator úr. Még a principálisnét is bezsuppolták. A Lichtenstein regementbeli huszárok nem törődtek semmivel, csak a szép menetet biztosították. Isten tartsa meg az elvittek becses életét.” – „Megnyugodhatunk”, válaszolt laconicus tömörséggel Fronius jogi doctor, „és fellélegezhetünk, mert az asszonyi nemből nem hal ki egyhamar a virtus prisca. Nem kell hát hiábavaló könnyeket ontani!”

Gy. K. ezután is céltalanul csellengett a granáriumban, csupán egyetlen dolgot vágyott: a feje hátulját burkoló patyolat megsimogatását. Dühében szétdúlt egy virágágyást öreganyjának szobája alatt, nem akarván Froniusné zokogástól rázkódó zsíros testét látni és jézusmáriázását hallgatni, ám a csupasz földön észrevett egy eltévedt vakondot, amint az hasát süttetve, féloldalt dűlve, körmeit gyorsan kapkodva, éles, sivító és tehetetlen hangot adott ki magából; most nem bántotta, bár ilyenkor kapára kapva kemény vágásokkal kell agyoncsapni a betolakodót, s pöcegödörbe dobni a véres tetemet. A kőpadhoz ment, ahol az elmúlt héten Lidit és Mosonyi kapitányt látta famosus mozdulások közepette: furcsa látvány volt a kapitány ledobott kék atillája, Lidi különös mozgása, mintha az akkori sajátos ritmus felborította volna (for ever) a csend harmoniás vonásait; a kőpadhoz ment, talán maradt még valami nyom, felszáradt ondó, tompa emlék, de csak puha testű hernyó, zörgő avar, pedens fructus,* száraz augusztus 1849^ikben.

* Magyarul fringló. (a szerk. megj.)

A perváta mögé ballagott vizelni, Szimion épp Csepregi museális nyomait takarította, s hogy a cseléd görnyedő alakja újra a csíny állapotát juttatta eszébe, felrémlett a mocskosan öltözött – büdös – Csepregi alakja. Akár investigáns rebellis, akár comissarius, akár más monstruosus formátum érkezik atyjának házához – volt belőlük elég az utolsó napokban –, csoportosította a látogatókat. Először is: a látogató ma landol, holnap zsuppol. Ezért aztán: átutazó. Valójában tehát érdektelen, sőt fertelmes a maga kívülálló aristocratismusával. Olyan, mint a spion, ki azt mondja: „te sokat tudsz, én is tudok ám egynehányat!” Másodiknak: a látogató, ki csámcsogó és szájnedvedző, utálatos; sokaknak figyelmét így magunkra vonni; principes juventutis.

A fiataluracs nem tudta Csepregit mint atyjának barátját szeretni; levest szürcsölő, sültön csámcsogó, veresbort hörpölő, mint szaggató munkát végző cseléd. Originál tehetség, mondta apja nemegyszer, bár bódultában paszszus nélkül lódult neki a lineának, miért is a Csillag-kalodában járt hosszabb tanulmányúton, s itt kényszeredett üvegszemekkel való élésre, ám verseit Paris -ban süvegelik, miket a fiataluracs is átolvasott mint őt érdeklő holmit. Elolthatatlan szomja mutatkozott a jókat szeretni, ezért zavartan szemlélte Csepregi írói fáradozását, különösképpen a „pudvás geci”-ről szóló nyiredéket, amely:

_____________ riasztotta

_____________ idegesítette

nem tudván e végtelen becsű fragmentum pontos jelentését,

hát kérte atyját, magyarázná a homályos pontokat, ám Gyulay Domokos elzárkózott ettől, mondván, hogy ő inkább a mathematicai tudományokban paradíroz hazaszeretetével, és nem óhajtá a fia-féle süvölvényeket idő előtti abdicatióra kényszeríteni.

Gröber kapitány szédelgett a kánikula hősége, a rendetlen élés-mód, a helyi scéna miatt; szédelgett, bár reg hat és hét közt lábait áztatta, s azon tépelődött, csiklandoztassa-e magát egynehány piócával a füle mögött, de végtére is csatapiacon volt, ezért elébb coloniai vízzel, majd taplóval itatta testét, aztán belebújt veres hajtókájú kék schlafrockjába.

Kopogtak, mire felvette a philosophusi ember tekintetét, s míg a politia beérkezett, ellenőrizte a regulátlan heverőt a kihallgatóteremmé vedlett szákuli istállóban. Rendben, mint a palatinus ágya, biccentett, és igyekezett jó actorként működni. Fouché, a nagy, a csudálatos, a máglyára való jutott eszébe, kit duellumra hívott új logikácskájával, melyet a világ ez idő szerént prudentiának nevez: „a fixa machina”, hangzik tántoríthatatlanul a kidolgozás, „olyan mach, mely nem egy helyből másba lép elébb tovább menve, hanem ugyanazon helyben maradandólag forogva munkálkodik”.

S mivel e citált excerptum Gröber által is tudottan további ügyködés alá szorult, fogait vicsorítva kiment az épületből, lóra kapott és R.-bánya felé galoppírozott. Az országút keskeny és kanyargós volt („The long and winding road”), s ahol már-már allévá szűkült, ott állott a lefüggönyzött fiáker némi csákós segédlettel, és lassan, elébb heroicus szomorúsággal, majd egyre izgágábban gyűlt köréje az istenverte nép.

A szép talentumot becsülni kell, gondolta Gröber a csapat chevau-légers élén, de: „passage”, „stelle!”, motyogta félhangosan, majd megállt, és saját, valójában szinte kőhajtásra lévő szülővárosára gondolt. „Kiszállni”, rivallt jó hadnagya a kocsi felé; „ki-szál-lás”, tette hozzá bakteros jegyzéssel ő maga, s a hadnagy feltépte az ajtót, hogy a hátsó ülésről Gy. D.-né szül. Fronius assz. előkászálódjék. No, ma sem grabeni nympha, vélte Gröber lexikális gonddal, ugyanakkor a látvány és a tegnapi névgőz miatt lassan perzselődött, s így már-már a CSINOS FÉREG syntagmája ötlött fel benne.

Látta, hogy hadnagya kellő buzgalommal egy mocsári tölgyhöz vezeti az asszonyt (consequence forgató-könyv!), szembeállítja a felsorakozott vadászokkal, és hallgatta, amint a hatalmi kánon jogán – flosculus – a fejlett testű honleány azzal vádoltatott, hogy a revolutionär napokban tűzre lobbantott egy Vezért manírozó szalmabábot.

„A communé majd az előbbi cursus súlyos kihágásáról praescribáltatik”, merengett Gröber, és bosszúsan szúnyogcsípte kezére tévedt a tekintete; – „térdeljen le!” – jutott hozzá a hadnagy éles hangja a spalier elől, és félszemmel azt figyelte, hogyan engedelmeskedik az asszony: méltósággal-é, pirulással-é, teljes megadással-é?; – „imádkozzon!”, hangzott a további parancs, és Gröber szánalom nélkül figyelte az előkerült pap működését, amint az az asszony felé hadar valamit, tán újabb sophismát a lélek halhatatlanságáról; nem érdekelte se a tisztelendő, se a vért szimatoló tömeg, még az se, hogy itten kényszerűl visszaélni az emberi szabadság örök ajándokával.

Ekkor tépték le a katonák Gy. D.-né szül. Fronius assz. ruháját, szakadt pékins, tournür, satin és paltóka, majd súlyos ostorcsapások hasítottak a puha női testbe. Olyan volt ez a bőr, sima, feszes, tiszta, mintha gyermeki, szőrzet és pörsenés nélküli volna. Csupasz ágyékát védte, kibomló melle a rút munka előtt szépen festette magát, mígnem a derekasan dolgozó katonák sorfala közé dobták mint megcsapásra ítélt testet. Gyulayné hallott már a hamis esküvések salválásáról; invalid, rogyott le a földre, s miközben verték, fájdalom nélkül arra gondolt, hogy az igaz, a tiszta sohasem fog triumphálni. Egy hangya mászott előtte nehéz tojását hurcolva a fekete földön: – moralitás nélkül nincs boldogság! Kilúgozott, kimosott, feltisztult aggyal, szeráfként várta, hogy hátulról– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Feyerlich tón, harsant Gröber „elég!” kiáltása, s míg az asszonyt locsolták, éles kritikával szemlélte az elborzadó, ám valójában kéjsóvár tömeget; – a „massza” – arra a nyomorúságos esetre gondolt, mikor mint osztagparancsnoknak neki kellett bitó alá kísérni régi, öreg barátját, kit „antirevolutionär agitatió, összeesküvés és ellenséggel való cimborálás” vádjával akasztottak; mephyticusan neki kellett ellenőrizni a szabadságot káromkodó férfi fejére húzott zsákot, hátracsavart, kezet összeerősítő kötelet, térdet oszlophoz rögzítő marhapányvát; a széket, mely a testet tartotta, a vezényszavakat, a dobpörgést, a zuhanást, a nyögést, a katonaorvos jelentését.

Huss, Gröber nem törődött semmivel, hadnagya felé biccentett, „guter Wischer”, mutatta a röpke mozdulat, sietve megfordult, és visszalovagolt a szákuli hadiszállásra.

Nadrágzsebéből kiürítette a szotyolát, kifordította a bélést, lesöpörte a redőkbe szorult magokat, testét, kicsi toklyó, a közelgő izgalmakra készítette. „Ha tegnap sikerül, az is késő”, s a mozdulat borbélysegédé, végigsimítja a heverőt (lepedő kifeszítve!), hogy további balútra csábuljon ez a koszosan zajló világ. Istállója kisöpörve, fellocsolva, por, sár takarítva, kihajítva patkószeg, marhavályú, sikattyú, billog, kovácsvas, szurkospint. „Mindjobban dühítenek!” – matat kéküveg után az asztal hátsó fiókjában, az áhítatos hörpintgetés közben (csutakja jár, mint gőzgép pistonja) cousinjára, a v.-i alpallérra, a bika mondására gondol (= baszni baszna, de semmi haszna**), majd kilöki az ajtón a bűzös Kübel-t. Így, így.

** Ez bizony a dublini J. J. mestertől való

Augusztus tizenhetedikén a délelőtti órákban tíz felé.hét ágra süt a nap, amiért hálát ad a bányász, a hegyi móc, a tógás saxon, kuksol a „magyar affaire” bajnoka, a kószáló fenevad, a stukkeres guerilla, dolgozik spion, önkénytes konfidens, lelkes náderer („Wir haben unseres Californien in Ungarn entdeckt”), izgága hajsza foly charlatanok után, kik röpke mézesheteik után ilyeseket kérdezgetnek, írogatnak, röplapoznak: „Kinek a kérésére vonultak be mégis a ba-tá-vok?”

Krákogott, mire jó falat, besettenkedik derék hadnagya, ama elmúlt ostorpattogtatás fütyköse, hogy dacolva nyaggató főnökével, nyugati széllel, tehénhúgyszaggal, jelentést tegyen. „Hozza már, ne nyaffogjon”, szólt Gröber dühösen, „hát ez az ügyszerelem!?” Van-e vajh ebben az istenes népben harci szellem? De minő kár, hogy serrel kell őket felizgatni!, gondolt győzedelmes vadászaira, kiket az utolsó napokban egy Mosonyi nevezetű intranzigens megszalasztott, különös oratiókkal utasítva el a kegyelmes békejobbot. – Behozták a nőstényt. Sarat, botot hevert meg, szoknyája, vastag gombú (à la fronde) mellénykéje, szagtalan harisnyája feszül rajta, szemei élénkek, parancsra dől le a székre – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mázsálón a karaj! „Szerencse ördöge”, tapodja pálinkarágta gyomrát Captain Gröber, „lesz itten még pofoznivaló!”

„Asszonyom, rágicsáljunk egy kis sós magyarót!” – szól hízelgő mosollyal.

Gy. D.-né szül. Fronius assz. az asztal felé nyúl, jóllehet semmiféle veszély nem fenyegeti (ekkor), de az idő, e „szilaj inquisitor” nem az ő malmára hajtja a vizet.

Ködülte most motozás, árulás, esküszegés, feljelentés, hamis tanúzás, patriarchalis zsarnokság, függönyös fiákkerek borzadályos csattogása („felszakadoztak a nemzet égi sebei”) – manchester-liberalismus, budget-jog, kocsmai kravál, testi kínzás, mosdótál zörgése, prófosz ajtócsapkodása, ostorütés, ustorcsapás. „Miféle megtorlás kínálkozik még?” vizsgálta testén a stigmát.

„Akkor kezdjük kézenfekvő dolgokkal”, ígyen a kapitány; „először is: mi mindenkinek megbocsátunk”. Szólt a mondat, mondá a belügyér, cimborálva, félkacsintással, elnyújtva a szót, mégis sub rosa: mese nincs, figyelmezni kell.

Lehet, hogy jó embör, mégiscsak derék embör, gondolja a hirteleni benyomásra alapozva az asszony, leszen végre, aki igazságot tesz, hamisságot nem szól, s mint kívülállónak, panaszolkodni lehet. „Mindez annyit tesz felfordult helyzetünkben, hogy mi igenis hajlandók vagyunk a disznóságok fölött is szemet hunyni”, folytatta Gröber, s mivel idegesítette beleinek puha, de hasogató fájdalma, előkapta a kéküveget, poharat halászott az asztalra, töltött. „Ennyi a jó hír, amire inni kell. És higgyen nekem, asszonyom, e charme a maguk gőzös, de legyűrt nemzetének szól.” Gyorsan ivott, határozott mohósággal, de látva, hogy asszony feszeng, mint akinek megadatott a szent pillanat, melyben az emberfia alakítója lehet a históriának, eme zavaros, mégis praeceptor folyamnak, folytatta.

„Vagy maguk azt hiszik, jelesre vizsgáztak történelemből?! Még mindig azt képzelgik, törődik ezzel a néppel – eine Bagage! – valaki is a »szabad haza – európai szabadság« eszméjének blöffje miján?! Kacagnom kell!”, heherészett, élvezve gesticulatióit, s közben: eh bien, Fouché, az imádott, a szent, az aljas, a körmönfont, a szemétláda, a rókanyelvű járt az eszében; közel hajolt a női dögöcskéhez, „hiszen ez egészen rucaképű!”, és most le kell adnia itten a nagy tanítómesét, circumdederuntos éneket.

„Vádoljuk önt és családját főbenjáró bűnben. Egynémely kolompossal nem hogy sympatisált a felkelőkkel, inkább mint apostaták, az ellenállás lángját szították. Durva tiszteletlenségükben oda merészkedtek, hogy nagy pajzánul Vezért ábrázoló háziszobrocskákat döntögettek, szalmából font gúnyfigurákat égettek, danolásztak, táncmulatságot gardíroztak. S e doktrinärséget maga szervezte, asszonyság”, fejezte be mondókáját Gröber, s kezdtek rajta eluralgani a fenyővíz okozta gerjedelmek; „kurválkodni fogok”, summázta zsibbadtan, hisz „denn der liebt, der straft”. Rezzenetlen arca semmit sem mutatott, ahogy az asszony unalmas mentegetőzését finnyáskodta – az arc magán hordja, amit az emberről mondhatni –, hát csak úgy, szórakozásból portrait-t rajzolgatott magában Gyulaynéról (nem tudta, hogyan jobb a fej: profil-é vagy büste?), de egyre bizonyosabb volt, hogy égrekiáltó rútságok fognak bekövetkezni a szobadíványon. Hirtelen, critisálás nélkül lerúgta csizmáját, járatosan ráparancsolt az asszonyra – elég a bésavanyodott hypochondriából! –, dőljön nosza hanyatt! –; ……… élvezte a vékony, denevérszerű visongást, amint accuratusan letépte az asszony fehérneműjét (tiszta, bűz nélküli volt, mint mindig); – majd adok én maguknak köz dictaturát!, letolta nadrágját, és tétovázás nélkül teljes erővel behatolt a védekező honleányba. Lázadó szűkölést nem hallott, idegen nyelvű káromlást nem értett, annyit persze észlelt, hogy az asszony még így is, hímtagjával telten is védekezni próbál; lenyomta hát, belepréselte a kibomlott hajat a csíkos kamgarnanyagba, behunyta szemét, hogy ne kelljen az undort tükröző arcot élvezni; – à la diable, törni csontot, szorítani derekat, combhúst, feszíteni úriasszonyt! A minutában, amikor kielégülten lefordult a lassan hevülő testről, szó nélkül, accuratusan becsatolta derékszíját, és kicsörtetett a szobából. A pitvar bevételekor collegialitása újabb bizonyítékául annyit mondott az ajtóban ólálkodó jó hadnagyának: „Bemehet!”

Csepregi poeta talált rá: Jérusalem leányai siratják Krisztus Urunkat a teknőboltozat alatt (= 8. statio): elmosódott, törött végtagú figurák, szigonyok, csatabárdok; középen a főalak keresztet cipel, és oldalt dűlve mutat valamit egy asszonynak – a síró, bő szoknyájú alak lábát kétségbeesett szorítással mezétlábas gyerek markolja –; Csepregi vette észre, amint magánosan lefelé baktatott a sima pázsinton; obeliszkhez döntött bányariasztó álgyú a dombtető békéjében, a hármaskereszt áhítatában; így lelte Gyulay Domokos – de genere Kaplony – szétlőtt, elszóródott tetemét a fűben. S hogy ijesztően borzas formát nyújtott a kép, Csepregi elébb a nemrég kapott hordónyi bor praemiumára saccolt, de a vascső előtt puha emberi tagba, Domokos úr megpördült, szétlőtt fejű testébe botlott, izzadni kezdett, önkénytelenül szívéhez nyúlt, és leült a vértől lucskos magos fűbe

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kedélyét újra a Szimion hozta hír borzolta fel, mitől majd megholt; a feleségén esett gyalázat először elnémította, aztán tudományos neveltetése, keresztyényi humanizmusa gátolta a bal világon veendő azonnali bosszúállásban; összeszólalkozott sunyin hallgató apósával, aki állhatatosan, újra és újra továbbszajkózta dögletes feloldozásait. „Nem szégyenlem érzéseimet!”, üvöltötte a gyepes udvar felől szobájába rohanvást, „vége, vége, vége! Ez magának restauráció?! Ez magának moralitás?! Reszketek és irtózom!”

Bemenvén bibliothécájába, juvenalisi elkeseredéssel memorandum szerkesztésébe fogott, melytől ugyan segélyt nem remélt, mégis úgy írta, ahogy eddig kevésszer: lendületből, folyamatosan, kertelés, belső controversia és öncensura nélkül, azt, ami lelkén feküdt.

„A meghurcolt ember méltósága, a magános lélek szenvedése késztet arra, hogy álmodozástól menten tegyem meg a puszta mozdulatot, melyben a köz ügyeinek tartozó polgár utolsó gesztusa inspirál. Keblemben támadt gerjedelmek semmi előzetes ohajtással nem bírtak, sokaság tapsát soha is kerestem. La politesse est la vertu des esclaves: vagdalkozni nem szüksége a szabad léleknek. Ennek ellenére tiltakozom ezen argumentumokban:

1° Némely hatalmasabb pártosok mai despotizmusa ékesen bizonyítja a régi műtételt, miszerént a hatalmasok iránti háládatosság szabad kezet adhat a moralis erőszaknak. Elfogadható-e a gyáva, megtébolyodott, alkalmatlan fungenseknek az a megoldása, amely bírájává teszi magát a köz megegyezésének? Kinek a nevében és milyen jövő reménye alatt követhetnek el törvényesen, constitutión kívül eső concessiót?

2° Az utóbbi napok gyalázata, mely sárba tiporta az ember lelki és testi adományát, semmibe vette a jó fejű polgárok lángolását és a hivatali zsarnokság buzdítása alá helyezte a szent törekvéseket, kikényszeríti balga szavamat. Dolgokba tanult virilis eloquentia, gyönyörű tón, gyönyörű lélek – mind-mind tréfává züllöttek, és én meg vagyok győződve lelkemisméretben, hogy a revolutio miatt a sokaság nem kaphat elnyomattatást, zaklatást, ostorcsapást, bitónvégzést, ólmot, fütyköst, egyéb kifundált szenvedelmet. Legmélyebb keserűségeimtől elnyomattatva tiltakozom.

3° Szükségtelennek gondolom mentségemet: a jóknál gyanúban lenni éppen nem kedves dolog. Amint hogy a nagyok sorsa végre is vádoltatás, kijelentem, hogy soha politicai cinkosságba nem bocsátkozám sem a nemzeti eszme, sem ennek másik vége felől. Ki ismeri hűségemet, tudhatja, soha mással nem paktáltam, sem mint az anarchia, sem mint a despotizmus híve. Vélekedéseim ezért nem is méltóak, hogy róluk szóljak. Kár volt becsületes embernek születtetnem.”

Lecsapta a pennát, büdös, különös illatot hozott a Mörul felőli szél; paust, szögmértéket, logarithmust, tubust, hyperboreus útirajzokat, olvasott görögcséléseket, generosum compromissumot archiváló bölcseletet, oeconomiai tisztséget csapott most oda (for ever). Széke, asztala, képrámái, klavírja, kalitkája, madara (Carduelis carduelis; egy hercegné szobájában is elállhatott volna): oda. Oda ifjú felesége, szép és culturált nevelése, oda hasztalan kölyke, ki most (is) a kertben csatangol; Kázmér úrfi, a maga kis cégéres gazemberségeivel (kukucs-kukucs!), de oda vashíd consol nélkül, ívhíd portáriummal, sínpálya, institutum, calibrális széchenyiánusság; bányamarkoló, cölöpverő, compressiós limba, peltona.

Lehiggadt. Felöltötte innepi ruházatát, odahagyva a szobát, jajszó nélkül a Gartent is, a letiport, összezagyvált családi kertet is, a hátsó ajtón át a zabtarló, a békanyállal bepókhálózott ugar, majd a suvadás felé vette az irányt. A speculans, a pálinka- és rozsólisfőzető és -égető, a nyájas mezei gazda hirtelen alávalóság érzete nélkülinek találta magát (ex natura rei a szabadságnak kell győzedelmeskedni), és most már nyugodtan mászott le a bányába.

„Puiule, scoate la lumina zilei tunul din mina!”, parancsolta a kapusnak, majd kitolattatva a kerekekre szerelt bányariasztó álgyút (ravasz, csapszeges instrumentum, öblös, kéjesen elnyúló pukkanó hanggal), befogta magát a kötélhámba. „Te bajban vagy, szenvedsz, és kínjaid enyhítésére nem lehetek”, gondolhatta (volna) a sötét, barna arcú portás, száját, szemét tátva (ha ösmerte volna a poézist), míg amaz testi erejének teljével, medvés léptekkel a kiskálvária felé vonatozta a fogatot. Sarui drap d’or-ból valának, mint ama régi sarusnak, ki sákramentom nélkül holt meg – felérkezvén a dombhajlatra, el minden vislató szem elől, két sötétlő havas árnyékában gyakorlottan biztos mozdulattal megtöltötte az álgyút: kanócot gyújtott, bal kézben tartva a gyutacsot, fejét szorosan a hűvös csőre helyezve, szótlanul elsütötte a fegyvert – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Fölkászálódni!”, esett pillantása a szerencsétlen Cirenei Simonra, ki görnyedő háttal, rogyadozó léptekkel, gúny és megvetés tárgya, cipelte a súlyos keresztet, élcelődő zsoldosok közt, a kirendelt úton (= kőfülke, 4. statio); Csepregi az elfogyasztott bortól mámorosan tápászkodott fel. Hajlandósága, intransigentiája, belletristicai fölényérzete hajtotta az esztenáról, szakállasok közt a legszakálltalanabb, le, le, gubásai, berbécsei, birkái mellől.

Jó ideig nem mert körülnézni, „élnem kell”, rendült meg lassan józanodva, és megfordította Gyulay Domokos élettelen testét. „Nem jöttek még a legyek!”, gondolta kezét elhúzva a véres tetemről, „halálára koporsó, sír, sélye, sat.” Nem hányt, noha tette ezt már a döcögős mezei utakon, s miközben megtisztította kezét az agyvelő levétől, úgy volt itt mostan, mint a jövevény poéta: rongyosocska, vakicsál, bottal tekereg, járja a szánakozók küszöbjeit, neve sincs gyalázatra, nincs ihletés nélkül Musája se. Virágos rét, tarka lepe, ferde, langy eső: ideje az idillnek; – Csepregi határán az ocsúdásnak, megrázta nehéz testét, és zavaros gondolatai támadtak a kendőzetlen bosszúállás módozatairól.

Fosztva a bolond tableau hatásától, eltakarítani barátja tetemét, lehajolt; vastag ujjaival felnyalábolta Gyulay Domokos testét, megfogta a tehetetlenül aláhulló lábakat, és buzgó szorítással, ölbe kapva, kissé még a délelőtti kóstoláspéldány hatása alatt, infernális teremtése a természetnek, elindult a mezőn, le a városkába.

(Következő számunkban folytatjuk)