P. Szabó Mária

Földi szerelem

1.

Világos szoba a tizenharmadik kerületben. Igazi, régimódi, nagy belmagasságú, tágas. Falakon a festék is ódonnak tűnik. Az idő foga sötét nyomot hagyott rajta. Lehet úgy huszonöt négyzetméter, rumlis, poros, telezsúfolva könyvekkel. Gábor önállóan lakta, a család többi tagja csak látogatóban rohamozta meg, mindig teljesen váratlanul. Az öccse, aki tíz évvel volt fiatalabb nála, éppen a legpofátlanabb korban, tizenhét évesen, rendszeresen akkor toppant be, amikor telefonált, vagy éppen szexoldalakat nézett az interneten. Kényes szituáció, amikor egy férfinak még nyugodtan maszturbálni sincs lehetősége. Hát még ide egy csajt felhozni! Ez azután teljes képtelenség! Letörten tekintett körbe a napsugaras szobán. Mert az volt. Ebből adódóan nyáron döglődött benne, télen meg úgyis mindegy. Na igen! Ide terv kell! Hogyan robbanthatna fel mindent, hogy végre önállóan levegőhöz jusson. Úgy érezte, megfullad. S akkor egy isteni szikra! „Szeretőt keresek” – találta meg a lehetséges kiutat.

– Figyelj, öreg! Eldöntöttem, keresek egy szeretőt, lehetőleg egy idősebb csajt, akinél időnként elbújhatok – újságolta vidáman barátjának.

– Na és hogy gondolod?

– Van ilyen társkereső portál, regisztrálok.

– Hát, te tudod, lehet, hogy jó ötlet. Egy idősebb csajtól még tanulhatsz is. Azok már tudják, mitől döglik a légy, veszítenivalójuk sincs. Különben is, divat ma az ilyen párosítás. Plusz ezekkel még beszélgetni is lehet, nem úgy, mint a mai vihogós libákkal.

– Na, ezt megbeszéltük – nevetett a srác.

Megfogalmazta a bemutatkozását. „Mackós, nagydarab, melegszívű, intelligens vagyok. Csak kötetlen szexkapcsolat érdekel. Szeretem az idősebb nőket és a moletteket. Beszélgetni is szeretek. Szóval a kor nem, de az ész lényeges!” Az oldalt, ahová regisztrált, „Földi szerelem” weboldalaként aposztrofálták. Hát igen, ez kell neki. Telitalálat. Így azután ő is keresgélt. Azt gondolta ugyanis, a férfinak kell kezdeményezni. Igazi lovagként szeretett volna viselkedni. Mindarra vágyott, amit szerinte ez a kifejezés takart. Udvariasságra, udvarlásra, igazi nőies nőre, parfümillatra, nagy, puha mellekre, gömbölyű fenékre. Meg is akadt a szeme egy vakmerő szövegen. A nő ötvenhét éves volt, kizárólag szeretőt keresett. Szerette a franciás élvezeteket. Alacsony, molett, mosolygós. Mint egy jó meleg párna. Így gondolta. Udvarias hangú levelet írt magázódva. Lehet, ma már röhejes a magázódás, de a nőnek éppen ez jött be. Leveleztek egy darabig, majd eldöntötték, találkoznak az Anna presszóban egy fagyira. Gábor teljesen hülyének tartotta magát, amiért ilyesmibe vág. Mégiscsak, ez a nő öreg. Az anyjánál is öregebb. Szent Habakuk! – gondolta. – Mi lenne, ha az anyjával is találkozna ott a presszóban. Sok esély ugyan nem volt rá, de mégis eljátszott a gondolattal.

– Szia! Anyukám, engedd meg, hogy bemutassam a... a tanárnőt.

Nagy nehezen kinyögte. Örült neki, mert gyorsan kapcsolt, és nem is hazudott. Mert valóban tanárnő, mi is lehetne más? Igen, így kell felfogni. Ez a nő, ez a Zsuzsa majd megtanítja szeretkezni. Mi jó a nőknek? Szentül megfogadta, jó tanítvány lesz.

– Zsolt! Én nagyon hülye vagyok? Holnap találkozom a csajjal.

– Miért lennél az? Tudod, mit akarsz, nem? – nyugtatta a barátja.

– Persze, tudom, de valahogy nagyon ciki az egész. Mi lesz, ha rosszul sül el?

– Eldöntötted?

– Igen!

– Akkor ne parázz annyit. Majd túl leszel rajta, különben is a csajnak sokkal cikibb. És hívj azonnal!

– Oké!

– És nyugi, nyugi! Igen, könnyű ezt mondani.

Izgatottan készülődött. Hosszan beült a kádba lazulni. Hát, ez nem igazán jött össze. Megborotválkozott, de a körte éppen kiégett a fürdőszobatükör lámpájából, így azután több helyen sikeresen megvágta az arcát. Nem jó ómen, gondolta. Farmer, világos ing, szoláriumozott barnaság. Igazi macsó szeretett volna lenni. Nem tudta, az belülről jön, nem a ruha, nem a színek, kor és egyéb különböző paraméterek teszik, hanem a belső kisugárzás. Az volt egyébként, tetszett a nőknek, csak nem vette észre. Ha egy kicsit jobban ismerte volna saját magát, tudja, kell a lányoknak. De nem ismerte, és gyáva volt a kudarcokhoz, ezért azután egy-két félresikerült éjszaka volt mindössze, amit fel tudott eddig mutatni. Ha erre gondolt, akkor úgy érezte, nincs más út, mint egy idősebb nő. Na de ennyivel? Harminc év, még kimondani is sok.

2.

Feküdt az ágyon, arca vastag zöld kulimásszal volt bekenve, zenét hallgatott. Meg volt győződve arról, hetente legalább egyszer kijár neki egy-két óra, amikor csak magával van elfoglalva. Ilyenkor szépítkezik, zenehallgatás közben relaxál, álmodozik. Persze ez teljes terjedelmében sosem valósul meg, mert a telefon mindig akkor kezd el csörömpölni fülsértő hangon, amikor már éppen alfában van. Mint most is.

– Szia, én vagyok!

Na, ki is lehetne ez, az álmos, lassú hang tulajdonosa? A barátnője. Rögtön tudta, mi következik.

– Pasiügyben mi újság?

– Semmi. Nem érdekel a téma.

– Én pedig nem értem, miért nem jön már össze valami. Ha kitartó leszek, csak összejön, nem?

– Biztosan.

– Van egy jó program, ott ismerkedni is lehet. Elmegyünk?

– Ágikám, engem nem érdekel. Ha érdekelne, tudod, mondanám, és ráhajtanék – próbált udvarias lenni, de már annyira unta, mindig csak ez a szöveg. Nem is értette. Hogy lehet az, hogy egy meglett nőt más se érdekeljen, csak két gatyaszár. És hogy ettől tegye függővé a sorsát, az előtte álló éveket. Hét éve ismerik egymást, azóta hallja rendszeresen szinte ugyanazokat a mondatokat.

– Zsuzsa, nem nyaggatlak tovább, ha bejelentkezünk egy társkeresőre.

– Jó, jelentkezz!

– De te is!

– Megígérem! – közben a gutaütés kerülgette, a pakolás rég megszáradt, a relaxálásból semmi nem lett.

– Becsületszavadra? – erősködött tovább Ági.

– Igen, becsületszavamra! – Jajj, akkor most valóban meg kell tennem! Ilyen régimódi volt. A becsületszó még ebben a pitiáner kérdésben is hatott. Be kellett tartani. Na mindegy, sosem lehet tudni, hátha Ági erőszakossága a sors keze. És hirtelen álmodozni kezdett. Mi lenne, ha valóban beleakadna valakibe? Már jobb a kedve is. Mégiscsak egy férfi, az férfi, a nő is más, ha valaki van mellette. Lehet, ebben igaza van, csak a görcsössége, ahogy kezeli ezt a témát, fárasztó. Szétnézett az interneten, rengeteg társkereső van már. Nem tudta, melyiket válassza, de ha sors, akkor legyen sors valóban. Felírta a neveket egy papírdarabra, behunyt szemmel rábökött a lapra. „Földi szerelem.” Na, ez pont telitalálat, gondolta. Egy földi szerelemre vágyik éppen, azaz egy szeretőre. Olyanra, aki szereti a… na, mit is szeret? Írjam, ne írjam? Végül mégis beleírta a kívánságok közé. Szeretem a franciás élvezeteket. Gyorsan bökött egy entert, és már kész is volt. Kötelességtudóan felhívta az ötletgazdát.

– Szia! Hát én túl vagyok rajta! Regisztráltam a „Földi szerelem” weboldalon.

– De jó! Mondd meg, hol találom.

– Beütöd a keresőbe! Földi szerelem, és kidobja.

– És mit írtál?

– Megírtam, amit keresek.

– Jó, de mit?

– Olyan partnert, aki szereti azt, amit én. De ne nyaggass már ezzel. Te is írd azt, amit szeretnél. Szerintem nem egyezik az ízlésünk – nevetett, mert tudta, amit tudott. Ági nem tartotta elképzelhetőnek a szex ilyen formáját.

Már örült, hogy a barátnője erőszakos volt, mert elöntötte a jóleső várakozás érzése. Eltelt a délután, este ismét bekapcsolta a gépet. Izgatottan lépett be az oldalra. Lám, csodák csodája, három levelet is kapott. Mielőtt elolvasta bármelyiket is, egyet eldöntött, rögtön kitörli az udvariatlan hangú, szemtelen leveleket. Vele ne beszéljenek akárhogy! Nem húszéves, nem alkuszik. Így azután három levélből csak egynek nézte meg az íróját. Ezt a pechet, gondolta. A férfi, aki magázódva írt, még csak huszonnyolc éves. De nagyon intelligens, jó a stílusa, így azután válaszolt neki. Nem ilyen fiatalembert keresek, de be kell vallanom, nagyon szimpatikus, ahogy írt. További sok sikert kívánok a társkereséshez! A levelet elküldte, várta a többi jelentkezőt. Sok levelet kapott, de valahogy mégis a magázódó válaszát várta. Maga sem tudta, miért. Végül megjött, és a levelet olvasva már eltűnt a korkülönbség. Elkezdődött egy olyan ismerkedés, amelynek semmi jövője nem volt, de lekötötte a benne részt vevőket. Időhúzás volt ez a javából. Gábor azzal áltatta magát, ezt kell tennie, hisz tanulni akar. Zsuzsa pedig úgy döntött, neki ez a stílus jön be legjobban, és legalább szórakozik. Bár, amikor megbeszélték a találkozást, neki is inába szállt a bátorság egy kicsit.

– Szia, Ági! Péntek délután meglesz a nagy találkozás! – próbálta kipuhatolózni barátnője véleményét.

– Mármint?

– Hát tudod, azzal a fiatal sráccal, aki sokkal fiatalabb.

– Zsuzsa, szerintem ez nem normális dolog. Keress magadhoz valót, vagy menj egy pszichiáterhez! Beteges dolog ez az egész.

– Igazad van, de csak fagyizunk egyet.

– Szükséged van erre?

– Nincs, de hát miért ne? Szaladnak az évek, miért hagynám ki? Nincs elszámolnivalóm.

– Az igaz, nincs, de az ilyen felesleges körökre sincs sok időd.

– Azt mondod, ne menjek el? – felébredt a bizonytalanság benne, de nem tartott sokáig.

– Azt teszel, amit akarsz, de ez így értelmetlen, és annál több a veszélye.

– Na jó, majd átgondolom még – de eszében sem volt gondolkodni. Eldöntötte, punktum.

Készülődni kezdett. Gondosan relaxált, beült egy kád vízbe, szőrtelenítette magát, körmöt lakkozott. Testápoló, parfüm, smink. Szexis ruha. A szeme úgy csillogott, mint a bagzós macskáé. Utálta ezt a kifejezést, de neki mondták egyszer, azóta, amikor így pezsgett, mindig eszébe jutott. Elindult, és azt hitte, minden konvenciót legyőz. Áltatta magát csak, de mégis, jó volt. Ahogy kilépett a kapun, ragyogott ő is, mint a már magasan járó nap. Csillogott a szeme, mint a… na, nem! Nem úgy! Csak úgy, mint aki jól érzi magát a bőrében. A gyomra ugyan görcsben állt egy kicsit, illetve, ahogy egyre jobban telt az idő, azt gondolta magáról, tök hülye. Pont ezzel a kifejezéssel, és éppen abban a pillanatban, amikor Gábor is így gondolt saját magára. Pedig nem történt semmi, csak két eltévedt ember próbált valamilyen utat találni. Elindultak egymás felé, nem vették észre, nem ez a helyes út. Mert attól valahogy féltek, hisz ott leskelődött a kudarc, a sérülés lehetősége, a döntéskényszer.

3.

Anna presszó a Váci utcában. Kora nyári délutánon pezsgett itt az élet. Persze nem annyira, mint régen, amikor rengeteg német turista úgy lepte el a belvárost, mint köpőlegyek a hűlő szilvalekvárt. Utóbbi években minden megváltozott. Gábor ezt nem érzékelte, hisz neki ez volt a ma. Zsuzsa azonban visszagondolt, és hiányérzete támadt. Kiábrándító volt most számára a lanyhuló Váci utcai forgalom. Nem segített csalódottságérzésén az sem, hogy a fiú szimpatikus. Mert az volt, igazán el tudta mellette engedni magát. Hátradőlt a fonott széken, úgy figyelte hol az utcát, hol pedig a srác zavart, kíváncsi tekintetét. Jólesett így üldögélni, szótlanul. Nem akarta irányítani a beszélgetést, jóllehet rutinos társalgónak ismerték. Egy ilyen gyereket pedig fél kézzel leiskolázott volna. Hadd kínlódjon, gondolta mosolyogva.

– Szóval nem lenne ellenére egy fiatalabb partner? Nekem tetszik Ön, Zsuzsa.

Istenem, de röhejes. Milyen avítt most a szóhasználata. Levélben valahogy jónak tűnt a magázódás, de most tiszta röhej. „Tetszik Ön” – mulatott magában.

– Nekem is tetszik Ön – mondta mosolyogva.

A hangja teljesen idegenül csengett. Kis hülye, mit akarsz te tőlem? Mit udvariaskodsz itt? Miért nem pattansz fel, és rohansz tovább. Más felé.

– Én már unom magamat. Elmegyek. Örülök, hogy megismertem, jó volt a fagyi is. Köszönöm! – érezte, kegyetlen, de nem bánta. Szidta saját magát is.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – szerencsétlenkedett Gábor.

– Sehogy. Nincs tovább! Maga keres majd egy fiatal lányt, én pedig élem tovább az életemet, úgy, ahogy eddig. Örülök, hogy megismertem, de lássuk be, semmi értelme egymás idejét rabolnunk. Jó napot! – még csak annyit sem tudott kimondani, viszontlátásra.

– Csókolom! – Gábor sem tudott mást kinyögni, annyira váratlanul érte a nő hirtelen reakciója. Megkövülten maradt ülve. Ő is csalódott volt. Csalódott, és tehetetlen. Nem voltak gondolatai, mélyen belülről fakadó kérdései, teljesen üres volt a feje. Hirtelen az jutott eszébe, most ürült ki. Eddig mintha tele lett volna gondolattal, nagyon aktív volt. Nem csak az asztal, az utca pezsgett, amíg itt ült ez az nő, hanem ő is. És hogy jó volt. Jó volt a zavar, a csend, a bámulás, úgy egyáltalán jó volt minden. Természetellenes hiányérzete támadt. Kiürültem, mondta félhangosan, majd gyorsan körbenézett, hallja-e valaki. De a kutya sem figyelt rá, így hát ráérősen megpróbálta analizálni a délutánt. Sokáig ült ott, és amikor hazaindult, tudta, újra keresnie kell a nőt. Észrevétlenül fonta be a hiányérzet leheletnyi fátyla.

Zsuzsa gyorsan indult el, nem nézett hátra. Alig várta, hogy olyan területen járjon, amely már nincs összefüggésben a fiúval semmilyen módon. Az Örs vezér tere ilyen volt, de addig még legalább félóra. Ezt a félórát túl kell élni, úgy hogy ne tegyen magának szemrehányást. Megrázta magát, mint úszás után szokta, a medencéből kilépve. A víz lecsöpögött, de a kellemetlen érzéstől, amely körbelengte, nem sikerült ezzel a módszerrel megszabadulnia. Ahogy hazaért, rögtön hívta a barátnőjét.

– Na, túl lettem a dolgon! – semmi örömet nem érzett, ezt kiszúrta a másik is.

– Mi az, hogy túl lettél? Örülj neki!

– Te Ági! Én valahogy nem tudok örülni. Mintha elhagytam volna valamit.

– Most hülyéskedsz, gondolom.

– Nem, dehogyis. Valami zavar, mintha elrontottam volna.

– Zsuzsa! Ne kombináld túl a dolgot, felejtsd el ezt a gyereket! Keress magadhoz valót!

– Nem keresek senkit, elment a kedvem az egésztől. Olyan nyugalmasan éltem.

– Tudod, mi hiányzik?

– Ne tarts hülyének, de jó volt ott ücsörögni ezzel a sráccal, olyan megnyugtató. És most meg mintha zizis lennék.

– Szerintem nem mintha, hanem az is vagy. Szállj le a földre, királylány! Felejtsd el ezt az egészet! Hidd el, jól tetted, hogy otthagytad!

– Biztosan igazad van – hangja csak beletörődő, semmi meggyőződés nem volt rajta érezhető. – Na, megyek aludni, olyan álmosság jött rám. Szia!

– Majd beszélünk!

Valóban megpróbált aludni, de nem ment, csak álmodozott. Egy falhoz támaszkodva figyelte a fiút, az pedig odaállt, egészen közel hozzá. Érezte, teljesen elgyengül, lassan csúszik le a fal mellett.

– Milyen nő vagy te? – a sziszegést szinte egészen közelről hallotta, érezte a másik leheletét is. Forró, fagyiszagú. Olyan, mint az édes csokoládéfagyi. Legszívesebben belenyalt volna a szájába. Eddig jutott, ezt vagy hússzor elképzelte. Már szinte jóllakott a csoki illatától, lázas lett a másik leheletétől. Ekkorra azonban valóban beleájult az álomba.

Amikor végül felhívta barátját, már tudta, nem szabadult meg a nőtől. Sőt. Egyre jobban vágyott arra az érzésre, amely úgy fonta körbe, mint egy óriáskígyó. Erőteljesen, letéphetetlenül. A sors fura játéka.

– Szóval? Na mesélj!

– Nem volt semmilyen. Eltelt az idő. Az anyámnál idősebb, de nekem nincs anyakomplexusom. Ennyi. Keresnem kell egy fiatalabbat! – maga sem tudta, miért hazudott, de jobbnak látta így.

„Meg kell kapnom ezt a nőt!” Ez a „kell” hangulat egyre jobban eluralta. Gyorsan írt két mondatot, „Szeretném újra látni! Kérem, írja meg, mikor és hol lehet!” A válasz rövid, tömör. „Én nem!” Ezután még egy pár levélen keresztül hiába próbált erőlködni a fiú. Nem is válaszolt neki. Beletemetkezett a munkájába, és feladta a társkeresést. Eltelt három hónap, amikor felolvasóestre hívták. Nem nagy kedve volt hozzá, de a barátnője addig erősködött, amíg elment. Ott meglátta újra. Pont úgy nézett ki, mint az Annában.

– Csókolom! – mosolygott Gábor. Láthatóan örült.

Zsuzsa zavartan viszonozta a köszönést. Egyszerűen szégyellte magát. Olyan hülyén nézett ki, olyan öregnek érezte magát. Nem volt smink, félóra a tükör előtt, szexi ruha. Csak a kelletlenség öltöztette, így ordított róla a taszítás, a NEM. Semmi mosoly, csak örömtelen, zavart meglepődés.

– Jó napot!

– Most, hogy itt látom, már jó napom van – hangzott a vidám válasz.

A nő úgy érezte, gúnyolja a másik. Egyre inkább bezárkózott. Összeszorította a száját, a színtelen penge csak még jobban taszítóvá tette. A fiú mintha észre sem vette volna.

– Vártam, válaszol a leveleimre. Miért nem tette?

– Feleslegesnek tartottam.

– Na, látja, a sors nem engedte teljesen megszökni! – nevetett.

– Van már barátnője?

– Nincs, mert magára vártam – érezte a nő zavarát, ez egyből magabiztossá tette.

Most ő irányított. Ez a tudat jóleső vidámsággal töltötte el, és meg is erősítette. Nem ő nézett zavart tekintettel, hanem az asszony. Olyan erőteljes gyengédséget érzett, legszívesebben ölébe kapta volna. Most nem engedi elmenekülni, ezt eldöntötte. Közben elkezdődött a versolvasás, nem illett beszélgetni. Tóth Irén olvasta fel egyik gyönyörű versét. Mintha nekik szólt volna.

„Láttalak.

Lázas álmomban te voltál
a fák között megbújó árnyalak.
A mindig tovarebbenő
befejezetlen múlt idő.

Hittelek.
Vak hittel, magammal vittelek
mindig, minden útra, de nézd….”

A vers gyönyörű volt, csurdultig tele érzelemmel. Tobzódva törtek elő a gyötrelmes gondolatok. Ránézett a nőre, tudta, egyet gondolnak. Nagy nehezen véget ért az est.

– Hazakísérem!

Zsuzsa nem szólt semmit. Hiába is akarta, tudta, most nem lehet lerázni a fiatalembert. A nappaliban ölelték át egymást először. Nem volt már korkérdés, csak férfi és nő. Határtalan gyengédség, melegség, puhaság, bujaság, csak jó és jó. Így érezték mindketten. Kézen fogva aludtak el. Másnap hajnalban Zsuzsa ébredt fel először. Gábor sokáig aludt, mint általában a fiatal férfiak. De jó volt felébredni, érezni a kávéillatot, ágyban kávézni, majd összebújni, újra érinteni a másikat. Igazi férfiként ölelni, simogatni, irányítani. Mert igaz, ő akart tanulni, de valahogy ez pont fordítva történt. Ő irányított, tanított. Nem voltak kételyei, minden természetes, élvezetes volt.

– Jó volt ez az éjszaka, de maradjunk is ennyiben. Most már a kíváncsiságod ki lett elégítve, keress magadhoz való partnert. Örülök, hogy itt voltál, de ennyi. Többnek semmi értelme.

– Igazad van! – gondolatban hozzátette, édesem, de valahogy hangosan nem merte kimondani. Szemérmetes, a szavait illetően legalábbis, mert ami az éjszakát illeti, nem volt az. Soha nem gondolta, lehet így szeretkezni. Tisztán, egyszerűen, mégis határtalanul romlottan. Kielégült, nyugodt volt. Igaza van Zsuzsának, most már bátran kereshet valakit saját korosztályából. Egy éjszaka alatt férfi lett belőle. Maga sem tudta, miért. Még túl fiatal, honnan is tudhatná, a másiktól lett az. Nem beszéltek meg semmit, mindketten úgy érezték, ennyi volt. A csapda nem nyilvánvaló, a pók még csak észrevétlen szövögette hálóját. Majd eljön az idő, amikor a háló erősebb lesz, mint amit könnyen le lehet vetkőzni. Csakhogy akkor már késő bánat, eb gondolat. A sors már csak ilyen alattomos, sunyi is tud lenni, ha akar.

4.

Délelőtt ért haza, anyja teljesen hisztérikus állapotban várta. Nem szokott hozzá, hogy nem alszik otthon, már rémképeket látott.

– Ezt még egyszer ne tedd meg! – visítozta.

– Figyelj! Téged nem zavar, hogy én már felnőtt vagyok, és úgy is szeretnék élni? Ebben a lakásban meg lehet fulladni! Lehetek szabad, vagy ahhoz el kell költöznöm?

Az asszony igazán méltatlannak érezte fia kiborulását. De nem vitatkozott vele, mert szerette volna tudni, merre járt.

– Jó, jó! Csak aggódtam egy kicsit. Mesélj! Jól szórakoztál?

– Megismerkedtem valakivel, nála aludtam – már ismét nyugodt, kiegyensúlyozott volt, és annyira szeretett volna eldicsekedni élményeivel. Szinte minden veszélyérzete eltörpült a közlési kényszer mellett.

– Kivel? Mesélsz róla? – minden idegszálával figyelte fiát, hisz hasonló jellegű kérdései eddig rendre elutasításra találtak. Most mintha történt volna valami. Szokatlanul közlékenynek érezte, veszélyérzete automatikusan bekapcsolt. Hiába, erre csak az anyák képesek.

– Egy jóval idősebb nővel ismerkedtem meg. Sokat beszélgettünk, és elaludtam nála.

– Mennyi az a sokkal? – kérdezte rosszat sejtve.

– Nagyjából harminc évvel idősebb – az asszony nem szólt egy szót sem, mert érezte, bármit mondana, elriasztaná. Csak hallgatott, Gábor pedig ezt a csendet biztatásnak vette.

– Sokat tanultam. Úgy érzem, erre szükségem volt.

„Édes fiam, te nem vagy komplett” – gondolta magában, de hangosan csak annyit kérdezett, merre lakik.

– Az Örs vezér téren, az IKEA-val szemben, egy hatodik emeleti panellakásban.

– És hogy néz ki?

– Alacsony, molett, világosbarna hajú, mosolygós. Zsuzsának hívják.

– Mit akarsz ettől a nőtől?

– Semmit nem akarok, ne értsd félre. Volt egy éjszaka az életemben, amikor rájöttem, engem a korombeli lányok vonzanak.

Hál’ Istennek, gondolta az anyja, de azért a veszélyérzete nem múlt el teljesen.

– Tudod, valóban az a véleményem, ebbe nekem nincs beleszólásom, de jól gondold meg, mit csinálsz! Ha pedig arra van szükséged, hogy átbeszéljük a dolgaidat, szólj nyugodtan! Én mindig melletted állok, nem fogok neked szemrehányást tenni.

– Anya! Ha kell, majd szólok, és köszönöm.

Bement a szobájába, próbálta helyretenni nyugodtan az eseményeket. Délután felhívta Zsoltot, elmondta, újra társat keres, de korban hozzáillőt.

– Azért annak, hogy Zsuzsánál aludtam, egyvalami volt az értelme. Az, hogy rájöjjek, a fiatalabb korosztályt kedvelem. Bár jól telt az éjszakám. Olyan nő, aki szinte felolvad szeretkezés közben, magával ránt téged is. De más problémákkal, más gondokkal.

– Jól van öreg, akkor ezek szerint felejtős. Ma este buli lesz Dokinál, tudsz róla?

– Nem! Kik lesznek?

– Vegyesen, biztosan lesz sok idegen arc is. Gyere te is!

– Jó, elmegyek! – valóban úgy érezte, ott a helye.

A buli szokás szerint késő este indult be. Tíz órától kezdtek a vendégek szállingózni. Gábor már ott volt egy ideje, egy üveg sörrel kezében álldogált a nyitott ablak párkányának dőlve. Dögunalom. Megbánta, hogy eljött. Több volt a lány, mint a fiú. Hülyén vihorásztak, próbáltak volna valakire ráakaszkodni, de ezt olyan durván, feltűnően tették, hogy viszolyogni kezdett tőlük. Zsuzsa jutott eszébe, nem értette, mitől ennyire mások ezek a mai nők. Úgy döntött, nem marad sokáig, amikor észrevett egy lányt. Hosszú szőke haja hátul össze volt tűzve, fekete nadrág, fekete kivágott póló volt rajta. Elütött a többiektől. Szintén egyedül állt, figyelte a szobában zajló semmitmondó eseményeket. Valami odavonzotta hozzá.

– Helló! Gábor vagyok!

– Tímea – mosolygott rá a másik.

– Látom, unatkozol.

– Dehogyis, csak szeretem az embereket megfigyelni. Élvezem ezt a zsongást. És te?

– Én valójában nem tudom, mit keresek itt. Unatkoztam, amíg meg nem láttalak téged.

– Valóban? Ez kedves tőled!

– Szerinted fog itt még ma valami történni is?

– Mégis, minek kellene történnie, ahhoz, hogy jól érezd magadat?

– Hát, ha jól belegondolok, éppen most történik is. Ne legyek igazságtalan.

– Mire gondolsz? – kíváncsiskodott a lány, bár látszott rajta, tudja a választ.

– Például észrevettelek téged, a mai estének ez egy komoly hozadéka – mosolygott.

– Kedves vagy! – nevetett.

A testbeszéde árulkodó volt, ezt most Gábor is észrevette. Még mindig magabiztos férfi az éjszakától. Bár ő ezt nem tudta, Zsuzsa varázsa tartott. Egy darabig jópofiztak, azután hazakísérte Tímeát. Másnap moziba mentek. Az angol beteg című filmet nézték meg. A lány sírt a végén, a fiú átölelte, őt is megindították a könnyek. Egyáltalán, teljesen más érzelmei voltak, mint ezelőtt pár nappal. Illetőleg egyáltalán voltak érzelmei. Szokásos cinizmusa elhagyta. Itt van például ez az elérzékenyülés. Régen jobb esetben csak hallgatott, vagy cikizni kezdte volna, de most ő is meghatódott. Ragyogóbbnak látta a napot, színesebbnek a színeket, a zenét nem hallotta, hanem szinte a fülében szólt. Mintha érzékszervei önálló életet élnének, éppen most ébredtek volna fel. Mindezt a lány hatásának tulajdonította. Lehet, megtalálta azt, aki kell neki, akinek ő is kell. Éppen saját korosztályából egy magyartanárnőt. Mert Tímea az volt. Magyartanár és költő. Mint Gábor. Költő volt és műfordító. Fiatal, ígéretes tehetség mindkettő. A jelek szerint rálépett a helyes útra. Két hét telt el már a Zsuzsával töltött éjszaka óta. Azóta nem adott hírt magáról, és az asszony sem kereste. Mindennap találkozott barátnőjével, mert már úgy tartotta, barátnője van. És akkor eljött az első közös éjszaka. Végül is nem volt rossz. Működtek a dolgok, de a felébredés után úgy érezte magát, mint amikor Zsuzsa otthagyta az Anna presszóban. Kiürültnek.

– Valami baj van, édesem? – a lány is észrevette a változást.

– Nincs, dehogyis. Mi lenne? Csak fáj a fejem. Van valami gyógyszered?

– Igen, tessék! Ez valami újfajta fájdalomcsillapító, gyorsan hat.

Teljesen jónak tűnt, hogy a fejfájásra fogja borús hangulatát. Sikerült saját magában is elodázni kicsit a felismerést, hiányzik a nő, aki majd harminc évvel idősebb nála. Az idő, mint egy pók, lassan szövögette hálóját, de kitartóan. Nem volt menekvés. Most még azt hitte, csak az érdekesség juttatja időnként eszébe. De lassan minden perce elkezdett róla szólni. A mosolyáról, arcáról, amelyen már helyet foglaltak az elmúlt évek vasfogai, a ráncok. Egyre jobban hiányzott a szemérmetes bujaság, romlatlanság, tisztaság, amely áradt belőle. Amikor csengett a telefonja, és látta, ki az, nem merte felvenni. Még nem tudta, mit akar, illetve, csak azt gondolta, az út rövid, szép és elég volt.

5.

Élete visszatért a régi kerékvágásba. Néha mégis eszébe jutott az éjszaka. Szép volt, életében először aludt úgy, hogy érezte, időnként megsimogatják, megcsókolják kezét. Ilyen gyengédséget még nem kapott senkitől. Neki is szép emlék. Egyszer megpróbálta hívni Gábort, de az nem vette fel a telefont, így annyiban maradt a dolog. Dolgozott, írt, időnként megígérte a barátnőjének, jó, újra társat keres.

– Ági! Ne nyaggass állandóan! Nekem nincs hiányérzetem. Nem vagyok magányos.

– De rohan az idő, végleg magadra maradsz.

– És mi ebben a rossz? Gondolod, csak akkor élet az élet, ha van egy férfi melletted? Nekem nem megy ez. Vagy van valaki, aki fontos, vagy jól elvagyok egyedül.

Már unta barátnője macerálását. Végül mégis jött egy levél, arra válaszolt. Randevúzott is a férfival, Lászlóval. Ezek a randevúk igazán jól sikerültek, mert László nem akart ajtóstól a házba rohanni, csak barátkoztak. Néha azonban eszébe jutott a fiatalember gyengédsége, ilyenkor jólesően mosolygott egyet. Egyik este a férfinál kötöttek ki. Már éppen időszerű volt a dolog, de az éjszaka mégis nyögvenyelősre sikeredett. László érintésében semmi gyengédség nem volt, semmi olyan, amitől jól érezhette volna magát. Sem előtte, sem utána. Amikor a fürdőszobában tükörbe nézett, szinte szégyenkezett. Csaló volt. Becsapott mindenkit, elsősorban saját magát. Az életnek ezt a részét mindig csak őszintén tudta megélni. Soha nem volt mindegy, kivel. Régóta élt egyedül, hiába tetszett a férfiaknak, neki nem az volt a megoldás, mindegy, csak valaki legyen mellette. Éjfél volt már, amikor hirtelen úgy döntött, hív egy taxit, hazamegy.

– Ne haragudj, de nekem el kell mennem. Hívsz nekem egy taxit?

– Most mi a baj? Megcsípett valami? – a kérdés olyan durván tört elő a férfi szájából, hogy Zsuzsa gyomra görcsbe rándult.

– Semmi baj nincs, de otthon szeretnék aludni – válaszolt türelmetlenül. Nem létezik, a férfi nem érzi ennek az egész dolognak az erőltetett voltát. Szétnézett a barátságtalan, rideg szobában, majd Lászlót nézte. Pont olyan, mint a szobája, gondolta. Hirtelen hányingere lett a szituációtól. Teljes súlyával telepedett rá a vágy, hogy gyorsan túl legyen az egészen.

– Kartács utca tizenkettő – bökte oda a taxisnak.

– Hú, de idegesnek tetszik lenni. Megkérdezhetem, mi a baj? – kíváncsiskodott a férfi.

– Nem! – pattogott a válasz.

– Jó, jó, csak le ne nyeljen egészben! Bocsánat – ettől a perctől végre befogta a száját, az asszony pedig gondolataiba merült. Éjszaka nem volt forgalom, hamar hazaért.

– Tudja mit? Adok egy névjegykártyát, ha újra taxira lesz szüksége, hívjon. Kedvezménnyel állok a rendelkezésére – mosolygott a férfi.

– Köszönöm – mosolyodott el végül Zsuzsa is.

– Na, látja, tud maga mosolyogni, így már mindjárt szebb – nevetett a taxis.

Zsuzsában újra megszólalt a vészcsengő, úgyhogy válasz nélkül kiszállt a kocsiból.

– Viszontlátásra, maga hárpia! – kiáltott utána a sofőr. – Azért hívjon, ha kocsi kell! – nevetett.

Na, még ez is, nem volt elég az éjszaka! Szentül megfogadta, semmilyen kalandba nem bocsátkozik többet. Másnap délelőtt Gábor kereste. A fiú egyre jobban vágyott a megnyugvásra, amellyel a nő jelenléte töltötte el, bár ezt így pontosan nem fogalmazta meg. De még korai volt. Zsuzsa tele volt az éjszaka kudarcával. A két ember ugyan egymás felé tartott, a sors fura szeszélyének köszönhetően, de fáziseltolódásban voltak egymáshoz képest.

– Jól vagy? – az érdeklődés bátortalan volt, olyan akarom is meg nem is.

– Igen, és te? Van már barátnőd? – a válaszként érkező csend sokat elárult. – Szóval igen? Örülök neki! Ez így van rendjén – ezek a szavak is hamisan csengtek, rögtön érezte, ahogy kiejtette. Mert nem örült, jóllehet az lett volna a rendjén való.

– Zsuzsa, én magam sem tudom, van-e barátnőm, vagy sem. Megérted? Én inkább azt mondanám a kérdésedre, még nem tudom.

– Értem. Majd kialakul, légy türelmes! Tudod, az idő jó bíró! – mit bölcselkedik egy fiatalembernek? Nevetséges!

De a másik nem nevetett, mert amit a nőtől hallott, most is és máskor is, valódi bölcsesség volt. Érezte, olyan dolgokat tud meg, amelyek tartalmat adnak az ürességnek. Nem jópofizás volt ez, hanem tapasztalat. Az élet törvényszerűségeiből sokat ismerő ember tudománya. Hirtelen óriási gyengédség töltötte el, mintha most ébredne.

– Édesem, hiányzol! Találkozzunk, kérlek! – a szavak saját magának is váratlanul bugyogtak fel.

– Nem! Most le kell tennem a telefont! – le is tette rögtön. Elég, nem dőlök be többet senkinek! Nyugalmat akarok!

Gyorsan felhívta a barátnőjét.

– Szeretnélek megkérni valamire. Ne beszélj nekem társkeresésről, nem érdekel a téma.

– Így akarod leélni az életedet egyedül?

– Először is nem egyedül. Vannak gyerekeim és egy unokám. Jó a kapcsolatom velük. Ha lesz felesleges szabadidőm, inkább velük töltöm. De nincs túl sok. Sokat dolgozom. Szóval elegem van ebből a témából, nem szeretném, ha a barátságunk rámenne.

– Hát, ahogy gondolod! – nem értette barátnőjét, ő ki volt szolgáltatva teljesen az egyedüllét fekete bugyrának. Az, hogy ez nem számszakiság, illetve nem társ kérdése, nem merült fel benne. Hisz a dolog nagyon egyszerű. Magam vagyok a lakásban, ergo egyedül vagyok. Nem jutott eszébe, elsősorban lélekben van egyedül, ettől rideg a lakás is. Így hiába mondta Zsuzsa, ő nincs egyedül, nem hitte.

Gábort pedig az elutasítás egyre jobban lázba hozta. Nem akart már Tímeával sem találkozni, mert idegesítette. Szívesebben zárkózott be, és álmodozott. Úgy döntött, beszél a lánnyal.

– Tele vagyok kétellyel. Szeretnék tőled egy kis időt kérni, amíg átgondolom a kapcsolatunkat – durr bele.

Amikor kimondta, maga is nevetségesnek érezte, bízott benne, a másik átlát a szitán. De nem így történt. A nők fura módon úgy hallják a szavakat, ahogyan akarják. Így volt ezzel Tímea is. Ahelyett, hogy tudomásul vette volna a tényt, a fiú nincs odáig érte, úgy gondolta, érti a másikat. Biztosan megijedt a hirtelen feltörő érzelemtől.

– Jó, gondolkozz, én várok rád, mert szeretlek.

Szent együgyűség! Ez még Gábornak is sok volt, de egyéb mondanivalóval nem készült, így ráhagyta a lányra.

– Hívsz majd?

– Hívlak.

Ez a rövid beszélgetés sok mindent elárult arról, a férfiak és nők nem egy nyelven beszélnek. Az pedig, aki nem akarja mindenáron megérteni a másikat, előnyben van. Nem morfondírozik, hanem elfogadja a dolgokat úgy, ahogy jönnek. Mert most mi történt? A nyílt beszéd hiánya miatt mindkét érdekeltnek rossz kedve lett. Mennyivel egyszerűbb lett volna az őszinteség, például így:

– Tímea! Nem te vagy az a nő, akire vágyom. Ne haragudj!

– Jó, hogy ezt megmondtad, akkor nem pazarlom az időmet, hanem továbbállok.

Így tiszta helyzetet lehetett volna teremteni, mint egy sebészkéssel. Igen ám, de ehhez sebész kellett volna. Hentesmesterség. Kevés ember sajátja. Gábor egy kis idő múlva azonban így is belemerülhetett a jóleső álmodozásba. Mert már újra Zsuzsáról álmodozott. Amikor ismét felhívta, már politikusabb volt.

– Szia, jól vagy?

– Igen, köszönöm! És te?

– Én is. Arra gondoltam, elhívnálak moziba, mint barát a barátot, azután beszélgetnénk egy kicsit. Van kedved?

– Gábor! Én a magam részéről befejeztem a kapcsolatot.

– Én is. Ezért tettem hozzá, mint barát a barátot.

– Hát, úgy nem lehetetlen. Megy valami jó film?

– Igen! Elisabeth. Szerintem jó! Erzsébet angol királynőről szól.

– A mostaniról?

– Nem. Boleyn Anna lányáról – már érezte, ez a mozi összejön.

– Azt szívesen megnézem. De meg kell ígérned valamit! Csak úgy megyünk, mint barát a baráttal.

– Megígérem, persze!

Itt azután felhördülhet minden tapasztalt olvasó. Ekkora naivitást! Vagy csak az író gondolja, átvághat bennünket? Gyorsan megnyugtatok mindenkit. Nincs itt szó semmiféle átvágásról, csak mellébeszélésről. Így beszélget egy férfi és egy nő. Szótár nélkül. El egymás mellett. Mert hogy is szólna ez a beszélgetés feketén-fehéren?

– Zsuzsa, hiányzol. Szeretnélek átölelni, találkozzunk!

– Hiányzol nekem is, de még szeretnék egy kicsit szabadkozni. Legalább úgy tíz percen keresztül.

De nem! Itt köröket fut mindenki. Az első perctől kezdve. Az első gondolattól kezdve, amely eldöntötte, hogy félnek egy ésszerű kapcsolatot felépíteni. Ahhoz idő, türelem kell, és lehet, nem is sikerül. A fiú még, a nő már óvja magát a kudarcoktól. Egészen egyszerűen nem tanulták meg kezelni. Tipikus önbecsapás. Mint az is, hogy egy fiatalembernek jóval idősebb nő kell. Vajon miért? Mert úgy gondolja, itt a korával kompenzál. És az idősebb nő? Ő is csak a kudarctól fél, de egy jóval fiatalabb férfi mellett nem érheti kudarc, hisz úgyis olyan irreális az egész. Így azután a sors a gyáva emberekkel úgy játszik, ahogy akar.

A filmet a West Endben nézték meg. Ahogy ott ültek egymás mellett, a pókháló-szövögetés folytatódott. Gábor óvatosan megfogta Zsuzsa kezét, elkezdte simogatni csuklója fölött, a tenyér felőli oldalon. Mint egy orvos, aki ismeri az emberi test működését. Hisz itt bizony érzékeny az ember lánya. És ami kezdetben semmiségnek tűnt, hisz nem több ez, mint egy kis simogatás, olyan erotikus zsibbadásba torkollott, hogy nem volt megállás. A kéz pedig egyre merészebb lett, ahogy érezte az ellenállás hiányát. Így hát az este ágyban végződött. Természetesen ugyanabban mindkettőjüknek. Vadul, kiéhezetten szeretkeztek, majd eldöntötték, tart ameddig tart, felvállalják a kapcsolatot. Zsuzsának már nincs mit veszíteni, Gábornak pedig még nincs. Alapigazság. A helyzetet lássuk úgy, ahogy szeretnénk, megkönnyíti a dolgunkat. Csak ezt tették ők is.

6.

Szépen kialakult a menetrend is. Gábor péntek délután beköltözött Zsuzsához, hétfő reggel visszatért a hétköznapjaihoz.

– Milyen jó, hogy van interneted! Zavarna, ha néha itt dolgoznék? Mondjuk, amíg főzöl. Azután ebéd, mozi, séta, vagy bármi, amit szeretnél – tervezgetett.

– Nem rossz ötlet. De ne feledkezz meg arról, nekem családom van, gyerekeim, unokám, ők minden második hétvégén itt vannak.

– Imádom a gyerekeket! Szeretném látni az unokádat. Lehet egyszer?

– Lehet!

Na igen! Ez egy jövőkép! Nevetséges. Tudták ezt mindketten, de valahogy nem akartak róla tudomást venni. Mert az éjszakák összekötötték őket. Azok változatlanul gyönyörűek voltak. A nő megszépült, fiatalodott, a fiú pedig igazán férfias lett. Csak úgy ragadtak volna rá a nők, de nem érdekelte őt más, csak ez, aki harminc évvel idősebb. Amikor moziba, kiállításra, vagy bárhová, nyilvános helyre mentek, az asszony próbált diszkrét maradni, de a fiú fogta kezét, átölelte, minden gesztusa szerelemről árulkodott. Egyszer szembejött velük Tímea. Nagyon kellemetlen volt a lánynak, de Gábort nem zavarta, udvariasan köszönt, és mentek tovább. A helyén volt, nem vágyott másra.

– Ki volt ez a lány?

– Jártunk egy rövid ideig.

– Látod, édesem, ő lenne a hozzád való! Keress magadnak valakit, kérlek, a korosztályodból. Ígérem, nem haragszom meg. Inkább megnyugodnék.

– Muszáj mindenáron hangulatrontónak lenned?

– Nem szeretnék az lenni, de szeretném látni, hogy kialakul a jövőd úgy, ahogy kell.

– Szerinted hogy kell?

– Hát természetesen egy korodbeli lánnyal.

– És, ha így lenne? Te hol lennél a képben? – komolyodott el a fiú.

– Édesem, Te vagy nekem a bónusz. Én akkor is itt lennék, bármerre jársz, hozzám mindig eljöhetsz pihenni, elbújni a világ zajától – valóban így is gondolta.

Egyik este otthon ült a vacsoraasztalnál az egész család. Olyan feszült volt a hangulat, hogy szinte vágni lehetett volna a levegőt. Anyja vibrált az idegességtől, látható volt, mindjárt robban. Mindig magyarázó öccse is szokatlanul csendes volt, apja is zavartan nézett tányérjába. Gábor érezte, eljött az ideje, amikor számot kell adnia hétvégéiről.

– Nincs valami mondanivalód? – anyja próbált óvatoskodni, de olyan felesleges volt.

Most legyen pofátlan, mondja, hogy nincs? Vagy meséljen? Egyik variáció sem tetszett. Azért próbált udvariasan kitérni.

– Anyukám! Ha valami annyira fontos lesz nekem, hogy rátok is tartozik, akkor majd elmondom. Most nincs mit mondanom – látta, lilul az anyja feje. Most nem ússza meg.

– Szóval szerinted nincs mit mondanod. Hetek óta minden pénteken eltűnsz szó nélkül, de neked nincs mondanivalód. Tudom, függetlennek akarod magadat érezni, de jelenleg közösségben élsz.

– És? Szerinted mit jelent az, hogy közösségben élek? Azt jelenti, mindenről be kell számolnom? Mi ez itt? Valami fogda?

– Ne túlozz fiam! Hol töltöd a hétvégéidet? Fogd fel, aggódom miattad!

– Huszonnyolc éves vagyok. Elmondanád, miért aggódsz?

Apja hallgatott, öccse is, de látszott a kölykön, élvezi a helyzetet. Kis hülye, majd kíváncsi leszek, ő hogy fogja ezt elviselni, ha belekerül a sergőbe.

– Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de tudni akarom! – itt már érzékelhetően nem volt békés elintézési mód.

Vagy elmondja, vagy feláll az asztaltól, és otthagyja őket. Egyik variáció sem volt kedvére való.

– Anyukám! Adj nekem még egy kis időt! – gondolta, ezzel megoldja a gordiuszi csomót.

Nem így történt persze. Anyját nem ilyen fából faragták.

– Jól van fiam, akkor csak egy kérdésemre válaszolj!

– Igen? – felsóhajtott, hogy ilyen könnyen megússza.

– Az a nő az, akiről beszéltél? – ez övön aluli kérdés volt.

– Az! És most jobban érzed magadat? – lecsapta kanalát, meg sem várta a választ, kiviharzott a konyhából.

Étvágyát sikerült teljesen elvenni a kérdésnek. Magára zárta szobája ajtaját, azt gondolta, teljesen igaza van. Mi a fenének szekálják itthon. Szerencse, az apja nem szólt bele, meg az a kis hülye sem. Az még csak véletlenül sem merült fel benne, nincs igaza, vagy az anyja szempontjait megértse. Bekapcsolta a számítógépet, keresett valami idióta zenét, elkezdte bömböltetni. Kis idő múlva a felső szomszéd verte a padlót. Szóval így lett teljes a nap. Hülyeséget halmozott hülyeségre. Hát még, ha tudta volna, anyja eldöntötte, megkeresi Zsuzsát.

Késő délután volt, amikor meghallotta a csengőt. Szokatlan látogató, nem várt senkit. Az ajtóban egy magas, vékony, csontos, ápolt nő várta, hogy beengedje. A vészcsengő automatikusan kapcsolt be. Zsuzsa mindig érzékeny volt mások kisugárzására, most is jól érezte, ettől a nőtől semmi jóra nem számíthat.

– Gábor édesanyja vagyok. Beszélnünk kell!

– Jöjjön be! – hellyel kínálta a nőt és várakozóan tekintett rá. Neki nem volt mondanivalója.

– Mit akar a fiamtól? – hülye, banális kérdés.

Mit is akarhatnék, gondolta. Miért van erre a méltatlan beszélgetésre szükség? Mindegy, eldöntötte, méltósággal végigcsinálja, és udvarias marad. Sok oka ugyan nem volt, kizárólag Gábor iránti tiszteletből.

– Semmit!

– A fiam teljesen megváltozott. Minden hétvégéjét házon kívül tölti, otthon nem törődik semmivel. Neki még a jövőjét kell építenie. De egy sokkal idősebb nő nem lehet jövő a számára.

Most mit is mondhatna erre? Az asszonynak igaza van, ezért jött, hogy ezt közölje? És akkor most mi van? Mi változik meg egy ilyen kényelmetlen beszélgetés hatására, morfondírozott Zsuzsa. Miért tételezik fel róla, nem látja mindezt tisztán? Nem válaszolt a nőnek. Az érzékelhetően meghökkent, hisz azt várta, majd megbeszélik, de itt láthatóan erre nem lesz lehetőség. Nincs partner a beszélgetéshez. Egy darabig kíváncsian tekintett a másikra. Valóban nagyon nőies, egy cseppet sem látszott rajta semmiféle erőltetett fiatalság. Egy farmer, egy póló volt rajta. Az egész nőből áradt valami puhaság, melegség, kiegyensúlyozottság. Lehet, ez az a varázs, ami a fiát fogva tartja? Mégiscsak mondania kell még valamit.

– Ez Önnek is csak átmeneti állapot lehet – próbálkozott szóra bírni, de a másik hallgatott.

Persze lett volna mit mondania, de eldöntötte, nem teszi. Méltatlan ez a beszélgetés, jóllehet megértette az anya szempontjait. Na, ehhez nem volt semmi hozzáfűzni valója.

– Kérem, szálljon le a fiamról! – ez már szándékosan sikerült durvára, hátha ez szóra bírja. De tévedett. Ma itt csak egyoldalú társalgás folyhatott.

– Jó! Akkor elmegyek!

Amikor becsukta a nő után az ajtót, hirtelen összeomlott. Már napok óta érezte, valami nincs rendben, nagyon feszült, remeg a keze, szorul a torka. A kollégái is észrevették, valaki szóvá is tette. Annyira vibrálsz, szinte rossz hatással vagy rám. Ő, aki amúgy nyugalmas, mosolygós volt, most hirtelen túlpörgetett lett. Itt volt az ideje orvoshoz menni.

– Jó napot, doktornő! – köszönt kicsit megilletődötten az új családorvosnak. A régit ismerte, az is ismerte az egész családot. De ez most új, úgy érezte, teljesen idegen helyen jár, és mintha szívességet tenne neki az orvos. Igen, pontosan ilyen érzések bujkáltak benne, és a kérdés, most kell hálapénzt adnia, vagy sem. Nem tudta a szokásokat. A réginek nem kellett, hisz betegek is alig voltak.

– Hallgatom! Mi a panasza?

– Elég feszült vagyok, remeg a kezem – mutatta.

Valóban, ahogy kinyújtotta a kezét, remegtek az ujjai. A doktornő megmérte vérnyomását, meghallgatta tüdejét, kérdezett egy-két dolgot, majd úgy döntött, laborvizsgálatra küldi. Gyanús volt a pajzsmirigy működése. Kiderült, pajzsmirigye kibillent az egyensúlyából. Érezte ezt a súlyán is, mert hirtelen elkezdett hízni. Egyre inkább semmi nem volt rendben körülötte. Gábor is változott az utóbbi időben, már nem maradt hétfő reggelig, sőt gyakran szombat délután elment. Mindig nagyon kedves volt, ez az egy dolog nem változott. Ő nem mesélte el, hogy itt járt az anyja, azt tartotta, nem az ő dolga. Ez családi ügy, amelybe nem szeretett volna pletykaszinten sem beleavatkozni.

– Édesem! Szerinted nincs semmi baj a kapcsolatunkkal? – kérdezte egy este a fiútól.

– Szerintem nincs. Miért, szerinted van? – csodálkozott rá.

– Nem tudom, de valahogy most szívesebben lennék egyedül. Nem érzem magamat túl jól.

– Ha most beteg vagy, az a megoldás, hogy elküldesz?

– Azt nem mondom, hogy az a megoldás, de szeretném átgondolni a folytatást. Kérlek, értsd meg! A mi kapcsolatunk csak addig tarthat, amíg őszintén működik. Emlékszel, ezt beszéltük meg. Azt is tudnunk kellett, egyszer repedés lesz a tökéletességen. Én legalábbis tudtam – mosolygott fáradtan.

– Aha! Akkor most vegyem úgy, itt egy repedés?

– Igen, vedd úgy! És menj most el, kérlek! – kimondta, ettől valahogy jobban is kezdte érezni magát. Hisz egyébként is annyit rágódott már ezen.

Saját családja előtt is szégyellte ezt a kapcsolatot. Ugyan nem mutatta be nekik Gábort, de beszélt róla. Azt is megmagyarázta, nem tartozik senkinek számadással, az évek repülnek, hát akkor miért ne. De gyengék voltak az érvei, még saját maga előtt is. Ahogy egyre többet találkozott a fiúval, egyre unalmasabb, fárasztóbb lett az együttlét. Nem volt mondanivalójuk egymásnak. Persze csak az ágyon kívül. A generációk különböző sajátosságai egyre inkább elválasztották őket egymástól. Érezték ezt mind a ketten, de kimondani egyikőjük sem merte. Végül is éppen egy év telt el, amikor Zsuzsában megérett a gondolat, befejezi.

– Jó volt így ez az egész, de nekem már fárasztó. Azt gondolom, neked is itt az ideje magadhoz való partnert keresned. Nem szeretném megérni azt, hogy mindenféle kifogásokat keress, miért nem jössz.

– Nem értelek! Miért tenném?

– Azért, mert nem akarnál megbántani, és úgy éreznéd, most, hogy beteg is vagyok, kötelességed kitartani mellettem. De ez nem így van. Nincs semmiféle kötelességed, és nincs nekem sem. Ha most befejezzük, mindketten úgy tudunk visszaemlékezni erre az egy évre, mint valami szép dologra, teher nélkül. Én ezt szeretném!

Gábor érezte, a másiknak igaza van, mégis fájt az elutasítás. Próbált volna hadakozni ellene, de tudta, méltatlan lenne, hisz a szavaiban már egy kis hamisság is vegyülne.

– De barátok maradunk, ugye?

– Igen, azok maradunk! Azért, mert vége a kapcsolatunknak, én szeretnék mindent tudni rólad!

– Akkor elmegyek – olyan fáradtan állt fel, mintha százéves lenne.

– Szia!

A búcsúzás hiánya rideggé tette az egészet, de nem tudtak búcsúzkodni. Véget ért egy jövő nélküli földi szerelem. Fájt, mint minden elmúlás. Üresség maradt mindkét emberben. Hónapok múltak el, amikor Gábor rájött, pontosan mit is nyert ettől az évtől. Igazi férfi lett. Nemcsak külső jegyeiben, hanem valóságosan is, gondolataiban, gesztusaiban. Már nem volt gondja korosztálya lányaival. Úgy szemlélte őket, mint egy kívülálló. Mindaddig, amíg észre nem vett egyet. Azt az egyet, aki mellett otthon érezhette magát, mint annak idején Zsuzsa mellett. Felhívta a nőt.

– Édesem! Hogy vagy?

– Jó hallani a hangodat! Körülöttem minden rendben. És te?

– Körülöttem is. Találtam valakit, akit feleségül veszek.

– Ennek igazán örülök.

– És te? Magad vagy még, vagy már nem? – érdeklődött valódi kíváncsisággal. Szerette volna azt hallani, már nincs egyedül. Ezzel teljes lett volna boldogsága.

– Nem is tudom, mit mondjak. Van valaki, akit már régen ismerek. Egy taxis. Véletlenül újra összefutottunk, vele találkozom egyre gyakrabban. Saját korosztály, tudod, kedves, így ennek már akár jövője is lehet – mosolygott Zsuzsa.

Eszébe jutott, hogy lépett az életébe Tamás. Egyszer, amikor nagyon rohant, elővette a taxis névjegykártyáját, megrendelte a kocsit. A férfi nevetve mondott igent, hamarosan meg is érkezett. Egy csokor vörös rózsával, mint a mesében.

– Keresek egy hárpiát, kiskegyed lenne az? Vagy már elmúlt a hárpiakorszak? Ha igen, akkor ez a rózsa az öné, már ha elfogadja.

– Köszönöm! – nevetett Zsuzsa, és hirtelen otthon érezte magát.

Annyira kézzelfogható a dolog, nem volt ezen mit magyarázni. Az érzés jött feltartóztatatlanul. Beborította teljesen. Talán, mint zsák a foltját, úgy találták meg egymást. Földi szerelem! Az lett a javából, jövővel, a lezárt múltra épülve.

A sors kompenzál, a tiszta érzelmekre alkalmas embereket időnként elvezeti egymás felé. Így történt ez most is. Mindkét esetben. Szépen helyre kerültek a dolgok, méltósággal, kiérdemelve.