Fehérvári Balázs

A sánta pincér

– Esküszöm, kirúglak, Fernando!

– Drága jó főnök úr! Egy ilyen kis semmiség miatt?

– Semmiség, Fernando?! Rajtam röhög a város. Apám elnéző volt, de engem más fából faragtak! Véget vetek ennek. Az én szállodámban egy pincér sem szolgálhatja fel a menüt mankóval a hóna alatt!

– Beállhatok megint a bárpult mögé…

– Áh! A fenébe is! Hogy megint mindenki a nyakamra járjon? „Hol a mankós pincér? A bicegőt szeretnénk, ha lehet!”

– Hát nem éppen ők panaszoltak be a jó igazgató úrnál?

– Panaszkodnak? Hiszen odavannak érted! De esküszöm, megtudom, mivel veszed le őket a lábukról.

Az igazgató szeme megakadt a Fernando székének támasztott mankón.

– Hát, ezzel biztos nem! – vigyorgott az öreg. – Nem adom én ezt oda senkinek, különben orra buknék.

A fiatalember elmosolyodott.

Fernando folytatta.

– Tetszik tudni, az emberek kíváncsiak. Kérdezgetnek, mi történt a lábammal, én pedig kénytelen vagyok…

– Igaz is! – szakította félbe az igazgató. – A lábad. De maradjunk a tényeknél! Katona vagyok, nem üzletember, mint az apám. Tudom, milyen a háború, sok sebesültet láttam. Ne gyere nekem azokkal a mesékkel, amikkel mindenkit elvarázsolsz!

– Mesékkel, igazgató úr? Mesékkel? – ámult az öreg. – Az én történetem az igazak közül való. Ezért is szeretik annyira hallani, pedig Isten látja lelkemet, úgy fáj nekem erről beszélni…

A szállodaigazgató szigorú pillantást vetett az öregre.

– Mi fáj?

– A sebek, igazgató úr, a sebek fájnak.

– No hát… miféle sebek?

Fernando mélyet sóhajtott, és a távolba révedt.

– Sok-sok évvel ezelőtt, egy titkokkal teli tavasszal történt az egész. Váratlanul havazni kezdett, és egész álló nap csak hullt, és hullt a hó. Senki sem értette, hogyan lehetséges. Nem volt rá magyarázat…

Fernando elhallgatott.

– De mindegy is már ez az egész! – legyintett. – Elmegyek, és soha többé nem fogok senkit sem untatni a történeteimmel – lassan felemelkedett a székről.

– Hová mész?

– De hiszen épp az előbb tetszett kirúgni.

– Áh! Ülj vissza azonnal! Ideges voltam, tudod, hogy sosem rúgnálak ki. Te vagy a legjobb pincér a városban. Egy jelenség, a fenébe is! Nem foglak csak úgy kiengedni a kezem közül.

Hátat fordított, és kinézett az ablakon.

– Csak szeretném tudni az igazat, ennyi az egész. Tisztán kell látnom. Nem szeretem a titkokat.

– Akkor én most elárulok az igazgató úrnak egy nagy titkot.

Fernando szinte suttogott.

A szállodaigazgató közelebb lépett, és guggolva leste az öreg szavait.

– Az én sebeim már soha nem fognak begyógyulni. Egyszer azt mondtam magamnak: „Fernando, ne vacakolj! Állj rendesen! Nincs semmi baja a lábadnak!” De elég volt néhány lépést tennem, úgy belenyilallt a fájdalom, hogy eldőltem, mint egy darab fa. Egy hétig feküdtem otthon. Ráadásul az erőlködés meg az idegesség ráment a gyomromra…

– Elég! Ne is folytasd! – veregette hátba az igazgató az öreget. – Amikor meghalt az apám, és nekem kellett átvennem a szállodát, az első napomat én is… – krákogott, majd egész halkan folytatta – én is az illemhelyen töltöttem.

– Nem mondja! – ámult az öreg.

– De bizony – bólogatott amaz. – El sem tudjátok képzelni, milyen nehéz egy sereg élére állni. A katonáim szerettek, mert a legutolsó bakával is leültem egy sörre. De féltek is tőlem, mert fegyelmet követeltem.

Fernando helyeselt.

– Itt meg? Se nem szeretnek, se nem félnek tőlem.

Fernando rosszallóan dörmögött, az igazgató folytatta.

– Amikor megkértem az orvost, hogy mutassa meg a kartonodat, kinevetett – az orvosi titoktartásra hivatkozva. Hátba veregetett, kitessékelt az ajtón, és azt ismételgette: „Hát, barátom, kíváncsiság ellen nincs orvosság!” A fenébe is! Érzem, hogy kicsúsznak a kezem közül a dolgok…

Idegesen járkált fel-alá.

– Hát mihez kezdjen egy katona a kardja nélkül?

Hallgattak.

– Látom, megérti a jó igazgató úr az én helyzetemet. Olyan nekem az én mankóm, mint az igazgató úrnak az ő kardja. Hát mihez is kezdenék én az én kis sántaságom nélkül?

Felállt, és a hóna alá csapta a mankót.

– Hiszen úgy össze vagyunk már nőve.

Azzal kibicegett az ajtón.

Az emberek nemigen tudták, mikor vegyék komolyan Fernandót.

Ha megkérdezték tőle: „Maga mankóval fogja felszolgálni az ételt?”, azt válaszolta: „Uram! Az egészség nem vicc! Ha ennyire érzékeny a gyomra, más köretet hozok.”

Szerette megtréfálni az embereket, de mindenkihez volt egy jó szava is. Szívesen beszélgettek vele, vagy fordultak hozzá tanácsért, nőügyekben is. Fernando egyedül élt, de különleges érzéke volt a szebbik nemhez. Az a hír járta, javíthatatlan romantikus.

Az új igazgatót viszont sehogy sem hagyta nyugodni a sánta pincér.

Sokszor figyelte a csapóajtó mögül a konyhából, és amikor a kerek ablakon át meglátta közeledni az öreget tálcával és mankóval, kicsapta az ajtót, eléugrott, majd’ hogy fel nem lökte.

De Fernandót nem lehetett egykönnyen kibillenteni az egyensúlyából, vagy megzavarni. Mindig könnyed eleganciával fogadta a rajtaütéseket, és kecsesen sasszézott el az útból, élvezettel zsonglőrködve a tálcával, figyelemre sem méltatva a hoppon maradt igazgatót.

A szálloda első embere egyre elszántabban ostromolta az öreget.

Egyszer vendégnek öltözött. Álruha, álszakáll, és beült a szálloda éttermébe. Fernando rögtön kiszúrta, de nem szólt semmit, mindent úgy tett, mint máskor, kellemesen elbeszélgettek, a kínos kérdéseket könnyedén leszerelte. Csak amikor az igazgató fizetett, és bosszúsan felállt, hogy távozzon, akkor ráncolta Fernando a homlokát.

– Ha ilyen rosszul megy a bolt, drága jó főnök úr, esküszöm, fölmondok! Ennél még egy baka is több borravalót ad.

Elégedetlenkedve számolgatta kezében a pénzt.

– Talán az igazgató úr nem vette észre, hogy szerencsétlen rokkant vagyok? Micsoda népség! – bicegett el háborogva.

Fernando akkor sem esett ki szerepéből, amikor a szállodaigazgató egy nap váratlanul beállított hozzá a lakására.

Az igazgató hóna alá csapta kalapját, és határozott mozdulattal lesöpört egy szöszt az egyenruhájáról.

– Szóval itt tengeti napjait az én kedves rokkant barátom! – és fürkésző tekintetét végigjáratta a zsúfolt, de barátságos otthonon.

– Nekem ennyire futja, igazgató úr. Nem olyan elegáns, mint az ön szállodája, de az én igényeimet kielégíti. Kávét?

– Köszönöm! – csapta össze a bokáját az igazgató.

Kedvelték egymást.

Egy nap azonban váratlan látogató érkezett.

Ahogy belépett a szálloda halljába, az pillanatok alatt zsibongó méhkassá változott.

Egy valódi dáma volt, aki élvezettel osztogatta a parancsokat az őt körülugráló szolgáknak. Hárman kellettek, hogy leemeljék róla súlyos bundáját.

A nő érkezése után nem sokkal Fernando görcsbe rándult gyomorral, kínok közt gyötrődve ült az illemhelyen. Sebei felszakadva.

– Háh! – csapódott ki az ajtó. – Hol a mankó?

Az igazgató hangja süvített diadalmasan.

Fernando még jobban elvörösödött.

– Hát… a főnök úr elől semmit sem lehet eltitkolni… – dadogta zavartan.

– Fernando! Te aztán nagy zsivány vagy! De tudtam én, hogy egyszer megfoglak!

Az igazgató a győztes hadvezérek büszkeségével tekintett körbe. Ebben a pillanatban az egész világot a magáénak érezte.

– Tudtam én, hogy egyszer szót értünk – paskolgatta elégedetten az öreg fejét. – Kedvellek téged, Fernando! Értem már, miért rajongott érted úgy az apám. Nagy hóhányó vagy, de éppen azért kedvellek!

– És ne félj! – hajolt oda a görnyedőhöz. – Ez a mi kis titkunk marad.

Az igazgató az ajtót nyitva hagyva kitáncolt a fülkéből.

Ruganyos léptekkel haladt a kijárat felé.

– Azért, ha elfogadsz még egy baráti jó tanácsot – szólt vissza az öregnek –, néha kicsit túljátszod a dolgot. Ha már bicegsz, csináld jól! Nézd! Így! – és kisántikált az ajtón.

Utána csend.

Nem sokkal azután történt tehát mindez, hogy a különös vendég belépett a szálloda halljába. Lesegítették bundáját, körülnézett, és úgy döntött, első útja a szálló méltán híres éttermébe vezet.

Kényelmesen leült, és intett.

Lassan járatta körbe tekintetét a kisváros legelőkelőbb éttermének szolid, kopottas bútorain, majd megpillantotta a főpincért, és a melléhez kapott.

– Fernando? Maga az?

Az ősz halántékú pincér zavartan nézett körül, majd kiegyenesedett, hóna alá vette mankóját, és a nő asztalához ment.

Egy széknek támasztotta a mankót, és mélyen meghajolt.

– Szolgálatára, asszonyom!

– Emlékszik még rám? – kérdezte a nő ravaszan összehúzott szemekkel és ajkakkal.

Szipkát vett elő, és cigarettára gyújtott.

– Ó, hiszen én is alig emlékszem már! – dőlt hátra. – Istenem, milyen fiatalok is voltunk!

Lassan pöfékelt, és a földre pöckölte a hamut.

– S milyen bolondok!

Egy fiú jelent meg mellette hamutálcával. Ahogy az asztalra akarta helyezni, a nő a kezére pöckölte a hamut.

– Hagyja csak, fiacskám! Ki nem állhatom a hamutálat az asztalon. Ha nem fárad el a kis kezecskéje, fogja csak, és amikor látja, hogy szükség van rá, majd szépen idetartja!

A fiú meghajolt.

– Látja, Fernando – sóhajtott gondterhelten –, ez az én küldetésem! Hogy segítsek az embereken, még az ilyen Isten háta mögötti helyeken is, mint ez. Ez a gyermek, áldassék, legközelebb már tudni fogja, mi a dolga – és a tálba pöckölte a hamut.

– Hanem magán, látom, nem tudtam segíteni – csóválta a fejét. – Pedig Isten látja lelkem, megpróbáltam.

Fernando csöndben állt. Bal karján megigazgatta a selyemszalvétát, majd elegáns mozdulattal a háta mögé csapta jobbját.

– Maga kis csacsi! Túl romantikus, az a baja. De meg kell hagyni, jól áll önnek az uniformis!

Fernando apró fejbiccentéssel, és egy mosollyal köszönte meg a bókot.

– Sajnos én ki nem állhatom, ha megalázkodnak előttem, vagy félnek tőlem. A nők bátorságot, határozottságot, hódítást várnak. Nem pedig hódolást. Csak annyit kellett volna tennie, hogy feljön hozzám. Bátorság, Fernando! Bátorság!

Elhallgatott, majd ő is elmosolyodott.

Kissé oldottabb hangon folytatta.

– Maga meg csak állt ott lenn a hóban… azzal a hatalmas csokorral… Igaz is, mi lett a lábával? Meg akartam leckéztetni, de csak jót akartam. Csak nem? – mutatott a mankóra.

– Ja, ez? – nevetett Fernando, majd rövid gondolkodás után folytatta. – Bizony, a lábam! – sopánkodott. – Egész életemre megtanultam a leckét – és lábát lapogatva nagy nehezen hóna alá illesztgette mankóját.

Ripacskodva, mint a némafilmekben, lábát húzva elsántikált az asztaltól.

A nőnek ínyére volt a kis színjáték. Nevetése betöltötte a termet.

Fernando pár lépés után megállt, és visszanézett.

A dámára vigyorgott.

A mankót a falnak támasztotta, kihúzta magát, összeszorította a fogát, és határozott, kényelmes, már-már peckes léptekkel vonult el az asztalok között.

A nő elégedetten pöfékelve követte szemével az öregembert, amíg az el nem tűnt a mosdók felé vezető folyosón.