Varga Kriszta

A seb

Egyszer volt, hol nem volt, lett egyszer egy seb.

Nem lehet tudni, hogy egy ember tenyerén, vagy egy kisfiú térdén hasadt fel, vagyis született meg, ő maga sem tudja, azt viszont érzi, hogy fáj. Ahogy egyre jobban fáj, hogy, hogy nem, egyszerre így szól magában: Miattam ne sírjon, ne jajveszékeljen senki! Elég volt! Nem akarok többé fájni senkinek! Megszököm innen, elmegyek világot látni. S azzal minden erejét összeszedve elrugaszkodott, és leszakadt a gazdájáról. Elindult világot látni. Hanem alighogy elindult, érzi, hogy valami nincs rendjén. Valami baj van. Hiszen hogyne volna baj, hogyne volna nagy a baj, hiszen ő vérzik és fáj. Attól a pillanattól fogva, hogy leszakadt, és önálló életre kelt, már nem másnak, már önmagának fájt. „Hiszen rendjén is volna ez – mondta magában a seb – végül is ezért szakadtam el, csak hát ezt így nemigen bírom ki. Nincs más hátra, nyakamba veszem a világot, addig megyek, míg rá nem lelek a fájdalmam írjára. Azzal ment is a seb túl a határon, erdőn-mezőn keresztül, hegynek föl, völgynek le, országúton át, szedte a lábait, mert hajtotta őt a fájdalom, s amerre ment, fájdalmában egyre hullatta könnyeit, amolyan sebmódra: vérzett. Mígnem elérkezett egy faluba.

A faluban az emberek eleinte észre sem vették, nagy volt a sürgés-forgás, mert éppen vásár napja volt. Ráadásul vándorcirkusz érkezett, ami a faluban nagy izgalmat keltett. A főtéren kínálták az árusok különféle portékáikat, s itt, a szabad ég alatt, amúgy sátor nélkül adták elő mutatványaikat a cirkuszosok. Volt itt minden: tűznyelő, szakállas nő, törpe, kötéltáncos és bohóc is. Ahogy a seb ott téblábolt a forgatagban, minduntalan félre kellett ugornia a lábak elől, nehogy rátapossanak. Szerette volna megkérdezni, hogy merre van a patika, mert azt gondolta, a patikus talán segíthet a baján, de hasztalan próbálkozott. Minden egyes alkalommal ugyanis, amikor odafordult valakihez, hogy kérdezősködjön, hang helyett csupán vér jött belőle.

Persze – így magában a seb – gondolhattam volna, hogy nem értik, amit mondok. Ahogy így morfondírozott, egyszerre csak azon kapta magát, hogy a tér közepén áll és a tömeg minden irányból rámered. A csönd nem tartott tovább egy pillanatnál. Az emberek harsány hahotában törtek ki és ujjaikkal feléje mutogattak. A seb rettenetes zavarba jött és hirtelen nem is tudta, mit tegyen. Kiabálás hallatszott mindenfelől. Ekkor döbbent rá, hogy azt hiszik, a cirkuszhoz tartozik. „Nem, ez kérem tévedés, nem vagyok attrakció, csak azt szeretném megtudni… a patikát… kérem, nem tudná megmondani, merre van a…” – próbálta tisztázni a félreértést, ahogy a torkán kifért. A tömeg csak annyit látott, hogy a furcsa kis szerzetből bugyborékol a vér. Egy pillanatra elhallgatott a kiabálással vegyes nevetés. Az arcokon a meglepetést lassan váltotta fel az undor, majd a felháborodás. – Miféle gusztustalanság ez!? – Hallatszott a tömegből egy dörgedelmes férfihang. – Gyere onnan – sipította egy asszony –, még elkapod tőle a betegséget –, és látványos mozdulattal felkapta kislányát, akinek esze ágában sem volt elmozdulni mellőle. Erre aztán egy emberként zúdult fel a tömeg. Pfuj, idehordozzátok a betegségeteket! Tűnjetek innen a többi szörnyeteggel együtt! Micsoda istentelenség! Nappal a zenebonás hűhó, aztán álmunkban betörtök és kifosztotok! Ilyen és ehhez hasonló kiáltások hangzottak, tojások és zöldségek kezdtek röpködni minden irányból. Hanem ezt már a cirkuszigazgató sem vette tréfára. – Hamar, gyorsan – sürgette a kapkodva szedelőzködő társulatát –, ne várjátok meg, míg a tojást kőre cserélik! A nagy felfordulás közepette a sebre már nem is figyelt senki. Sikerült észrevétlenül bebújnia a cirkuszosok szekere alá és a kerékrúdhoz tapadva kijutott a falu központjából. A falu szélén az éhes kóbor kutyák a nyomába eredtek, alig tudta menteni az irháját.

Ismét úton volt tehát. A fájdalom, amit érzett, csak erősebb lett, és hajtotta tovább a vándorúton. „Valahogy nem tudom hogy, de sokkal mélyebbnek érzem magam, mint amikor elindultam” – mondta magában és szedte a lábait.

Egyszerre elért egy városba. Itt kellett aztán csak igazán vigyáznia, hogy ne tapossák el. Óriási embertömeg hömpölygött az utcákon óriási házak között, és járművek csikorogtak, dübörögtek: autók, buszok, villamosok, metrókocsik. Ahogy mindez a rengeteg és lüktető élet feltárult előtte, a sebet egy pillanatra elöntötte a reménység. Kérdezősködni próbált, de az utcai forgatagban senki meg sem hallotta, észre sem vette. A tömeg magával sodorta egy mozgólépcső felé és a nagy tülekedésben, lökdösődésben többször is ráléptek, belékaptak, és félrelökték. Űzötten szállt be az érkező metrókocsiba, reménykedve, hogy itt talán megpihenhet és lesz valaki, aki eligazítja bajában. Leült hát egy asszony mellé, de még meg sem tudta próbálni, hogy a segítségét kérje, a nő máris ijedten pattant fel helyéről és átült máshová. Ez történt, valahányszor leült valaki mellé. Az emberek undorodva húzódzkodtak el tőle. Kétségbeesve forgott ide-oda, de mindenütt csak rosszalló tekintetekbe ütközött. Hanem ez aztán már a sebnek is több volt a soknál. Nem értik, hogy ő csak a kínzó bajától akar szabadulni, hogyan is tudhatna épp ő ártani ezeknek, hisz legtöbbjüknek a zsebében elférne. Nem bírta tovább… Leroskadt az ülésre és a zokogás olyan erővel tört fel mélyéről, hogy egész teste rázkódott belé. A vér elöntötte az ülést és a padlót. Most támadt csak igazi csetepaté.

Jézusom! – Sikított egy asszony. – Micsoda állapotok, ez is csak ebben az országban fordulhat elő, a közbiztonság és a köztisztaság… – hallatszott egy úr komoly, jelentőségteljes hangja, és mint aki a katasztrófában is ura a helyzetnek, megnyomta a vészjelzőt. – A bérlet meg egyre drágább! Hallatszott még egy öreg nénike buzgó hangja, aztán már csak a fékek fémes sikítása a síneken.

A seb olyan mélynek érezte magát, ahogy feltántorgott a felszínre, hogy alig bírta emelni a lábát. Ahogy botorkált előre, egyszer csak érzi ám, hogy valaki jön mögötte. Már rákészült, hogy most megint belerúgnak, rátaposnak, vagy odébb lökik és megadóan megállt. Hanem ekkor az a valaki is megállt mögötte. Mikor ez már vagy negyedszerre ismétlődött meg, elértek egy parkba. A seb összeszedte minden erejét és hátrafordult. A látványtól egy pillanatra még fájdalmáról is megfeledkezett, annyira meglepődött. Egy kisfiú állt mögötte és ajkát beharapva hang nélkül sírt. A könnyei akkorák voltak, mint az ökle, de hang nem jött ki a torkán. Egy pillanatig álltak így a park csöndjében egymással szemben: a seb, akiből lecsillapodva csurdogált a vér, és a kisfiú, akinek néma csöndben szivárogtak arcán a könnyek. Vajon miért jön utánam? – kérdezte, vagy inkább vérezte a seb. A kisfiú, mintha csak neki válaszolna, megszólalt. – Sajnálom… Én annyira szeretném… – motyogta, de a hangja minduntalan elcsuklott. Megértett – döbbent meg magában a seb – megértett engem, nem tudom, hogy, de tudja… Mivel a seb először tapasztalta ezt az érzést élete során, a meglepettségtől leroskadt egy padra. A kisfiú melléje ült. Először ült mellé valaki, mióta a világon volt. A kisfiú ránézett és ő meglátta magát a szemeiben. Valami furcsát érzett a kisfiúból feléje áradni és egy szemvillanásnyira már az a sejtése támadt, hogy megtalálta bajának írját. A gyermek mohón ölelte magához, a seb azonban az öleléstől felszakadt és összevérezte a kisfiú ruháját. Rémülten ugrottak el egymástól. Nem akartam – bugyborékolta fájdalmasan a seb. Nem akartam! – zokogott most már hisztérikusan a kisfiú. A seb pedig rohanni kezdett, maga sem tudta, hova, futott ki a parkból, kifelé a városból. Akkor állt csak meg, mikor már egészen elhagyta a várost és lábai leroskadtak.

Így is kell – gondolta magában –, így van rendjén. Itt a helyem. Hisz engem még simogatni sem lehet. Majd itt egyedül, ahol senki nincs, aki felszakítana, majd itt viselem egyedül fájdalmamat. Körülnézett: egy gyönyörű szép virágos réten volt. Jó lesz itt, jó lesz itt nekem – gondolta. Körös-körül virágok nyíltak, sehol egy teremtett lélek. Biztonságban vagyok – gondolta. Az idő gyönyörű volt, az égszínkék égen ragyogott a nap. Melegében sütkérezett minden élőlény, szellő játszott a rét fölött a virágillattal. Ez kell nekem… – gondolta magában, de hangja magába csuklott, mert egyszerre mindennél jobban és elviselhetetlenül érezte azt, amit most a végtelen ég alatt a szikrázó napsütésben végül nem volt mi eltakarjon. A napocska finom sugarai máglyaként égették eleven testét, a lágy szellő érintésére pedig felpatakzott belőle a vér. Hiszen seb vagyok – motyogta magában és lassú, nyugodt léptekkel, mint aki tudja már, mit kell tennie, elindult vissza a város felé.

A kisfiú a padon ült, mintha csak rá várt volna, mintha megbeszélték volna, hogy ott találkoznak. Kenőcsös tégelyek, balzsamos üvegek sorakoztak mellette a padon. Mikor a gyerek meglátta, torzra sírt arcán szétáradt a megkönnyebbülés. A seb odament egyenesen hozzá. Csináld! – ennyit mondott csupán s már biztos volt benne, hogy a kisfiú érti. A kisfiú babrált az üvegek között, bekente ezzel is, azzal is, majd gézt vett elő és óvatosan elkezdte bepólyálni a sebet. A seb szeme elől szép lassan eltűnt a világ, ahogy a géz fölé borult, az utolsó, amit látott, a kisfiú szemének hálás megkönnyebbülése volt, elapadt könnyei helyén mély szeretettel. Ez volt az utolsó dolog, amit a seb a világból látott, nem látta többé sem az eget, sem a napot, sem a virágokat.