Peti Zsombor

Vadászat

A végtelen tölgyesben hatalmas csend trónol. A les korhadt gerendái nagyon könnyen ropognak alattam, óvatos vagyok. Nem tudom már, hányadik doboz cigarettánál járok, de a füst émelyíti a gyomromat, napok óta nem ettem semmit. Mégis muszáj, hiszen idegesen figyelek. A hold fénye egy röpke pillanat erejéig megcsillan a vadászpuskára erősített Hansholm taktikai távcső lencséjén, gyorsan letakarom. Alig hallhatóan, de valahol a távolban megreccsen egy ág, egy hatalmas vaddisznó halad óvatosan, majd megáll, figyelni kezd.

A távcsövön keresztül egyenesen a szemébe nézek és elkiáltom magamat:

– Üdvözöllek!

A vaddisznó rémülten figyel engem, én is őt. Pár perc idegtépő csend után megszólal:

– Tudok beszélni? – kérdi meglepetten.

– Igen, tudsz! – felelem mosolyogva, miközben ujjamat ráteszem a ravaszra.

– Ez hogy történhet meg? Mi ez itt?! – kiáltja rémülten. Majd szemének villanásából konstantálom, hogy most esett le neki (mégis csak egy disznó), hogy én egy távcsövön keresztül figyelem őt, ami egy vadászpuskára van erősítve. Széles mosoly húzódik végig az arcomon, kivillan fogam fehérje s megszólalok:

– Ez? Ez barátom, groteszk!

– Le fogsz lőni? Ez nem igazság...

– Az élet igazságtalanságok láncolata.

Látom a távcsőben, ahogy a golyó beszakítja a koponyáját. Szétfröcsköl a vére.

Lemászok a lesről és felé kezdek sétálni. A tizennegyedik lépésre egy vékony ágra lépek, mely halkan megreccsen.

Valaki a távolból felkiált:

– Üdvözöllek!

Az erdőt vérfagyasztó nevetésem rázza fel.

Lövés hallatszik. Huppanás.

Groteszk.