Ambrus Lajos

Eldorádó

(Részlet)

| 7. |

Meleg, száraz aert hoz a Murga felőli szél – vihar készül a tegnapi ferde eső után, mely patakokban árasztotta el a lejtős kertet, a Gartent – és nem tudni, miért e friss veszekedés, bár Fronius öreganyám egyre gyakoribb eltűnéseiből („pihenek egyet a canapén”) sejteni, hogy se a zavaros éjszakák, amelyek olykor dulakodásszerű vitákba torkolltak, de az ugyancsak zavaros másnapok közös reggelijei, noha első minutára a nagycsaládi szereposztás mit sem változott, jót végképp nem hoztak, és nagyon is kézenfekvő volt: itt nagyon nincs rendben valami. A délutánt, dologkerülő, legföljebb öreganyám nyakának piócázását vagy egy rövid ozsonnát (néha fagylalt, néha nádméz-csemege) nem számítva, ellenőrzés nélkül a granáriumban töltöm, melynek szétdúlt, legázolt nyomorúsága sem zavar, és törékeny, síkos tarajos gőtét gyűjtök Némedi lelkész legkisebb fiának terráriumába.

Munka közben, nem törődve a pocsolyában való lábolás kellemetlenségeivel, az a különleges látvány lelkesít, ahogy a tiszta és sekély vízben levegőzni felbukkanó gőte mögé nyúlva egy kemény merítőmozdulattal – a fogásé –, majd egy villámgyors csuklómozdulattal – a háló szájának elrekesztéséé, nehogy a kiemelés közben az állat kiugorjon – legalább négy-öt kifejlett példányt raktam a mohával bélelt bádogedénybe.

S hogy végképp felzárkózzak a Nagy Teljesítmények mögé, a legszebb példányt könnyeden markolva, ujjaim improvisalt mozgásával biztosítva, nehogy a tenyérből menekülő állat agyonnyomódjék vagy törékeny hüllőteste károsodjék, a kerti házban ölőalkoholba dobtam, s noha szinte fájt az egyre lassuló úszó mozgással pusztuló hüllő látványa, türelmesen vártam, hogy a szederjes példány bűvölt mozdulatlanságban kimúljék. Ekkor a kihalászott állat végbélnyílásán tömény alcoholt spricceltem be, vigyázva, nehogy a belső részekbe pumpált anyagtól az állat eredeti formája károsodjék; – bizonytalanság, zavar, enyhe rosszullét akkor fogott el, amint a kész, befejezett munkát ellenőrizve a kimúlt, büdös állat üvegszemét bámultam. Mi minden van, mi minden lehet az ekkora feneketlen ürességben, az utolsó mozdulatok emléke-e, vagy csak egyszerűen a semmibe akarjuk belelátni az elveszett múltat?

„Node atyám, hol van ez egy közönséges szárazpreparatumtól?!” – kérdezné Némedi lelkész legkisebb fia a szokott gúnnyal, akinek bizonyára most is igaza volna, hisz ő a zsigereitől, agyvelőtől, lágy részeitől, nyelvétől, a szemekből és végtagokból kifejtett kétéltű bőrébe fűrészporos gipszkeveréket is töltött: sőt, egész csontváz készítésével is megpróbálkozott, de az apró farokcsigolyák, a tisztítás során, egy hanyag mozdulat, patty, látványosan szétestek. Ám vigasztalva és biztatva magam, a tarajos gőte hüllőszemét figyelve jutott eszembe az az elhatározás, amelyet közösen, még az itteni revolutionär napok és a chaotikus felfordulás és zűrzavar előtt tettünk, hogy tán sose szabad, soha, még a legrútabb visualis élmény hatására se, legalábbis nekünk, kertben, udvaron, hegyen játszó ifjoncoknak, gyöngének, tehetetlennek és kiszolgáltatottaknak lennünk – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nyár eleje volt, akkor még a proclamatiók híre is alig érkezett hozzánk – előtte vagyunk a teljes és totális felfordulásnak; – Szimion érkezik a fenyők alól, és tarisnyájából egy közönséges európai görényt halászott elő. Apám, Gyulay Domokos szögmértéke, logarithmiája, paus-papírja, pennája és számsorai mögött ül, Némedi lelkészt esperesi gyűlésre szólítja a kötelesség, így az agyonvert emlőst kikunyeráljuk Szimiontól, hogy Némedi lelkészék fásszínjében kezdetét vehesse az immár professionista productio.

Noha az erős koronaszőrzetű vörösessárga dög pofáját, furcsán hasított szemeit igyekeztem a lehető legkevesebb pillantásra méltatni, Némedi lelkész legkisebb fia rögtön rám parancsolt, hogy a testet fordítsam hátára, és kellő határozottsággal tartsam, amíg bonckésével a hasbőrt a szegycsont végétől a végbélnyílásig felnyitja.

És ekkor ért bennünket az első, egyben legkínosabb kellemetlenség: Némedi lelkész legkisebb fia járatlan lévén a nyúzásban, legfeljebb a hüllők büdös, de veszélytelen preparálásában tündökölt, ahogy az éles késsel felmetszette a görény vékony hasfalát, megsértette a mögöttük húzódó beleket, így aztán elviselhetetlenül bűzös és elviselhetetlenül szennyes lé folyt az ujjainkra: a csuszamlós, takonyszerű, véres nedveket némi tanácstalanság után ugyan fűrészporral felhintettük, a rosszullét annyira elfogott, hogy hányni kezdtem. Némedi lelkész legkisebb fia torokköszörülve folytatta; rongy után szalajtott, s mire visszaértem, a bőr körömmel való lefejtésével mesterkedett: a hátulsó végtagokat, nem törődve az átható bűzzel, nyákos, iszamós kezeivel kitolta a bőrből, a lábakat térdízületben átvágta, majd a derék és medencetájékát választotta le a bőrtől.

Másodszor kérdeztem: „Most mi a fenét csináljunk?” Ugyanis már jól látszott a dög zsírtól, vértől, izommaradványoktól vörös és sikamlós húsa, de hiába próbálta Némedi lelkész legkisebb fia hüvelyk- és mutatóujjainak körmével a test hátsó részét a farokcsigolyák faroktőből való kihúzásával szabaddá tenni, megsértette a farok saját inait, így a dög teste az erőteljes húzás ellenére se mozdult; az egészet tulajdonképpen átkozott hosszú farka tartotta.

„Elvágom!”, sziszegte dühösen Némedi lelkész legkisebb fia, és elmetszette a görény farkcsontját; a maradék benneragadt a faroktőben.

Egy pillanatra, ekkor, a délutáni operatio során tán először, úgy látszott, az elvégzendő műtét az apró malheur ellenére a siker reménységével kecsegtet, a kérdés most ez volt: hogyan tudjuk lefejteni a bőrt az állat fejéről?

„Nyugalom!”, biztatott Némedi lelkész legkisebb fia, és körmeivel egészen az elülső végtagokig bontotta ki a testet, majd átvágta a könyökízületeket; – közben a felsértett belekből szivárgó lucskos lé elviselhetetlen bűzt árasztott, egyben szinte elviselhetetlen látványt nyújtott. A fültő átvágása után megálltunk: a munka a legfinomabb szakaszához érkezett; a szem, az orr, és a száj környékének lefejtéséhez.

Annyit tudtunk, hogy itt már minden mozdulatnak egyszerinek és ezért megismételhetetlenül pontosnak kell lennie ahhoz, hogy tisztességes nyúzatot mutathassunk be Szimionnak; a szemhéj, a szájszél, orrkörnyék bőrét feltűnően könnyű átvágni, de ugyanolyan könnyű megsérteni a vékony koponyacsontokat is. A kifordított, szőrével befelé néző bőrt egyenletesen és a kés mozgásához szabott sebességgel, óvatosan húztam, amíg Némedi lelkész legkisebb fia egyre nyírta a feszülő izmokat – aztán egyszerre, zsupsz, kezemben maradt az állat koszos, vértől csöpögő bőre. Némedi lelkész legkisebb fia kezében pedig a kihántott, összevissza szabdalt nyákos teste.

„Most conserválnunk kell” – szólt lélegzetvételnyi szünetet se engedve a műtét operatora, és arsenicosummal kente be a bőrfonákot és a bőrben hagyott, letisztított végtagokat, s aztán visszafordítottuk a bőrt, hogy a görény szőre kifelé nézzen. Az elmetszett farokba merevítésül egy madártoll csupasz szárát dugtuk, a görény húsos tetemét kidobtuk a kutyának, a kész nyúzattal pedig Szimionhoz futottunk, aki hosszasan forgatta kínos munkánk eredményét, és kellő tisztelettel ennyit mondott: „Osztég itten ez a sok luk elég randa, de hát hogy fiatalurak csinálták, még elmegyen.”

Nem szóltunk persze a kollektív rosszullétről, annál inkább, mivel Szimion vállalta a görény kitömését, ami igaz hogy a nyúzás mocskos munkájához egyáltalán nem hasonlítható, de pontos szakértelmet kíván. Némedi lelkész legkisebb fiával tovább csatangoltunk az akkor még ép Gartenban; szinte külön-külön, anélkül, hogy erről beszéltünk volna és kifejtettük volna, arra gondoltunk, hogy soha, semminő látványtól nem fogunk rosszul lenni; akkor így gondoltuk és gyermekként miért ne hihettük volna, hogy az ember, ha akarja, képes uralkodni ingerei és ösztönei fölött is – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius akkor hívatott, amikor a még élő tarajos gőtéket a bádogdobozba zártam; Lidi rebbent hadarása meglepett: „Jöjjön fiatalúr, nagyapja sürgősen kéreti”; – az előszobában síri csönd fogadott, aztán hirtelen öreganyám zokogását hallottam, s ahogy kicsapódott az ajtó és roppant súlya ellenére Fronius öreganyám pattant ki, amint meglátott, zsebkendőjét szájára szorítva, rekedt, harákoló tyúkanyó, kiáltotta: „Könyörgök, meg ne mutassátok ennek a szerencsétlennek!” – anyámra, Gyulay Domokosné szül. Fronius assz.-ra kezdtem hirtelen fokozódó rosszérzéssel gondolni, akit két napja vitt el a Politisch Commando, de lassan tágra nyílt a könyves-szoba ajtaja, és újabb meglepetésemre Csepregi poeta állt meg a szemöldökfa alatt.

„Fiam, atyád ma délután agyonlőtte magát” – mondta rezzenéstelen arccal, szemeiből se gyűlölet, se döbbenet, se részvét nem tükröződött (amit persze már korábban megszoktam tőle), és csak ekkor vettem észre, bár kezeit lemosta, hogy ruhája véres volt; mégis, valahogy olyan ártatlannak, szinte idillinek látszott ez a délutáni kép, mint apám albumainak, metszeteinek, originális codexeinek világa, vagy annak a sokszor visitált antik themájú szobornak, a szép farú Venusnak a jelenléte, amely most is ott állt a bibliotheca bejárata mellett, kecses asztalra állítva, Csepregi poeta oldalán. („Két leány Görögországban azon versengett, együtt menvén az úton – mesélte apám, Gyulay Domokos, ha néha-néha felszabadultan társalgott –, hogy melyiknek van szebb formájú fara. Ídiai bíró kelle a két versenyzőnek, s egy ifjút, kit meglátának, hívták, legyen Paris náluk. A kellő mélységű szemrevételezés után a győző templomot állított, a görög nép pedig e lányt márványba faragtatta. Hát ím – tapogatta meg apám, Gyulay Domokos a szobrot –, a leány félrerántja hátul az ingét, és mosolyogva, szép farának örülve tekintget hátra!”)

Ekkor Fronius öregapám sietett elő a bibliothecából, félretolta Csepregit, és ellentmondást nem tűrő hangon öreganyám szobájába zavart. „Mi történt hát?”, kérdezhettem volna Fronius öreganyámtól, ha e rázkódó, hatalmas testben lakó embertől kérdezni lehetett volna valamit; rám se hederített, ült a fekvődívány szélén, néha kényszeredetten eldőlt, és megint az ártatlan, melancholicus metszetek világa, siratta vejét, lányát, magát, árva onokáját, szinte „va banque” állapotába korbácsolt szenvedelmekkel. A demonstratio mélységei láttán hirtelen és tehetetlenül arra gondoltam, hogy itt már pass!, nem tehetek semmit, a „miért?”, a „hogyan esett?” kérdéseire nem kapok választ, a „képtelenség!”, az „én nem tehetek róla!”, a „velem ilyen nem történhet!” kifakadásait senki se hallja meg; – csendben, hidegen, süketen és vakon ültem. „Jaj nekünk, már sírni se tud ez a nyavalyás nép!”, szokta apám, Gyulay Domokos mondogatni Csepregi poétának, akivel éjszakánként effélékről vitatkoztak, s aki ugyancsak hasonló véleményen volt, bár soha nem felejtette el hozzátenni: „Sírni kevés; üvölteni kell. Képesnek kéne lennünk rá, hogy naponta legalább negyedórát üvöltsünk; sőt erre a célra üvöltödéket kellene létesíteni!”

Könnyedén, à la légère karoltam át Fronius öreganyám párnás vállait, aki lágyan, milyen kedves az ilyen mozdulat!, rám dőlt, és sűrű hüppögések közt azt mondta: „Nem érthetsz te meg ebből semmit… És hol van, édes Istenem, hol, hol az én lányom?”

Lisztes, fáradt színű, ráncos arcát újra elöntötték könnyek: ugyanúgy, mint Gröber polizey küldöncének megjelentekor; vékony, csupasz képű hadnagy szólította reszelős hangon Gyulay Domokosné szül. Fronius assz.‑t, hogy „engedelmesen és megadással kövesse”, mire atyám, szobra az integritásnak, pénzt (!) dugott anyám táskájába; öreganyám ugyanolyan lágyan a naftalinos szekrénynek dőlt és sírt, megadással, ahogy a végképp megalázottak és kifosztottak teszik, „libertas quae caput est omnium bonorum”, de merre is az „a szabadság, mely minden jónak kútfeje”? – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szimion, drága pedant, mossa fel az előszobában elcsepegett vért, munkáján és rajta sosem fog szél, zuhatag, gőz, kőszénfüst, csúz, hurut, rheumatismus, miasma; elszánt munkálkodásában a „lélek lehellete”.

Ebben a házban nincs senki, ki méltó választ adna akár az elmúlt napokra, akár az „elszenvedett időkre”, mely, mint olvasom, „sokszor bitanglók előtt futván, nyereségnek nézi a halált”. Aztán Szimion navigál az alacsony ajtónyílások közt, behoz egy deszkakoporsót; kintről csak zavaros neszezés; később tudom meg, hogy apám, Gyulay Domokos testét, épen maradt végtagjait egy vesszőkosárból öltöztetés nélkül a deszkalapok közé gyűrik és a bibliotheca zöld posztós asztalán a koporsót leszögezik.

Szimion meséli sírva: „Borzadály, fiatalúr, az álgyúgolyó leröpítette a fejét. A bányából felvonatozta a tarackot egészen a kálváriáig, ott lelte meg Csepregi úr, és ő hozta haza.”

A test nem is test, a kéz nem is kéz, a szív sem az, csak egy rohadt kis semmi – minden halottak keze, teste, szíve, koponyája, semmije.

Fronius öregapám izgatottan jár-kel. „Úgy, úgy!”, szokott fel s alá sétálgatásai közben efféle semmitmondó, de nélkülözhetetlen jelzéseket adni, dúl-fúl, Csepregivel se beszél, elég volt neki megérnie ezt a napot ahhoz, hogy tudja, mától végképp ő parancsol majd a házban, s hogy majd végre megmutatja, mit ér az ember, ha újmódisan kell alkalmazkodni az új situatióhoz.

A házban, a gyepes, patanyomos, szétgázolt kertben, letaposott zergevirágok, nyakpercfüvek, kőhúrok közt (Garten) üres csönd, mégis elfújta a szél a felhőket; – döglött, fülledt augusztus, a magas hegyek tövében még az erdőből is a halál szaga: fegyverletétel, menekülés, exodus, feljelentés, erőszak, lefogatás, hitehagyás, rágalmazás, kínzás, spanyolcsizma, verdikt és csábítás és consolidatio – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tocsogás, gőtevadászat, oldatok, fecskendők, preparálás; ám békülékenység, vita se, forradalmi gesztus se, egyáltalán: semmi se.

Apám, Gyulay Domokos eretnek, daróc ember, kiről senki se tudta, hogy megszállja majd az öngyilkosság daemona, ki mindig is mániákusan tagadta, hogy erőszakot tegyen igazán és lelkiösmeretén, s a múlt héten meglepetésszerűen befutott lengyelnek is ezt mondta:

„Nem értem én Önt, tábornok uram. Hogyan lehetséges, hogy értelmes és szalonképes emberek a teljes szakmai biztonságuk tudatában, amely – és ez köztudott – a felelőtlen gesztusoktól megóvja az embert, mégis efféle esztelen actiókra vetemednek? Értsen meg, a jámbor, de józan észre hivatkozva kérdem: mi sarkallja a honfit arra, hogy világosan látható és világosan vesztésre álló ügynek nemhogy szószólójává, de egyenest apostolává szegődjék? Vagy netán ez volna az echt ungarisch botoló? És lássa, még az sem zavar, hogy éppen Öntől és éppen menekülés közben kérdem ezt. Válaszoljon hát!” – mire a felkötött karú, nyeregből lepottyant, Európa-szerte ösmert, sebhelyes arcú, apró, jelentéktelen ember pattogó, elfojtott szavakkal válaszolt.

„Nézze, mérnök úr, én a maga logikájával, mely hideg, mint egy nyalat parfé, nem kezdhetek semmit. Olyannyira nem, hogy az ilyen scrupulosus elmékkel nem vitázni kell, hanem leszámolni. Egyszer és mindenkorra. Mert ahol nem vegetálni, de élni akarunk, minden észérv ellenére is, széttekintés nélkül és radicalisan kell tenni, amit kell.”

„Nézze ezeket a katonákat”, mutatott az asztalnál piros zsinóros honvédbekecsben ülő tiszt urakra, kiknek arcán most semmi feszültség, s akik már biztosak abban, hogy reggel még egy röpke, utolsó vágta, és átúsztathatnak a széles folyón, hogy aztán majd napok, hetek múlva nyugodtan élcelődhessenek azon az ócskának titulált pátoszon, mely a szintén áthajózó Nagy Emigránstól ekképpen származik: „leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék, zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; – egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz, még egy lépés és – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – úgy valék, mint tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon…” – „egy elveszett revolutiót nem qualifikálhatunk érdemein túl, de ezekkel a katonákkal, mivel az Ön által emlegetett és megkívánt szaktudással rendelkeznek, s ugyanakkor nem hajlandók a szükségesnél több idejüket felcserélni azzal, hogy mérleget készítsenek a megvalósulás esélyeiről, tehát: alkalomadtán nem elég körültekintőek, ahogy Ön mondaná, nos, ezekkel a katonákkal akár csodákra is képes vagyok. Aki aggályoskodik, kidobjuk vagy főbe lőjük; rendet csinálunk, mint Ojtoznál, de mindenképpen visszajövünk”, fejezte be rövid válaszát az asztalfőre ültetett sebhelyes öregúr, s mivel a házigazda nem válaszolt, egy rövid kortyot ivott az elfogyasztott hagymás sültre.

Apám, Gyulay Domokos nem kételkedett a tábornok határozott szavaiban, noha legszívesebben ellentmondott volna, újra és újra arra gondolt, vajon a műveltség barátait miért nem lelkesíti ez a revolutionär retorika, vajon miért taszítja őket annyira a doktrinär túlbuzgóság?

„Tudja, tábornok úr”, válaszolt mégis, „a staticában vagy a geométriában, bárhogy csűröm-csavarom, még sincs helye a szívnek. Az alapkutatást, persze, ha akarjuk, ha nem, el kell végeznünk, a továbbiakban azonban az intuitión kívül szinte semmiféle befolyása sincs az emberi ösztönöknek, jelentése az akaratnak és az érzelmeknek aztán meg végképp semmi. Ha pedig balgán effélékről beszélünk, az nem egyéb, mint a vágy-filozófiáról szóló disputa. Ami pedig a hatalom megdöntésének philosophiáját illeti, ezt olyannyira különböző directiók befolyásolják, hogy általánosságban szólva könnyen elcsépelt közhelyeket görgethetünk egymásra.”

Hogy a menekülők nem történet-philosophiai seminárra érkeztek, hanem lépre csalt és a hegyi emberek által elfogott társukat kiszabadítani, jól tudtuk. Mégis efféle keserű kitörések és kedvetlen viták színhelyévé vált a Mörul-alji ház, melynek ebédlőasztalánál dohányfüst és liqueurszag terjengett; túlélők és vesztesek kanalazták a ragulét, a lelkes, túlbuzgó honleány, anyám, Gyulayné sz. Fronius assz. főztjét.

„Bizony, bizony, érdekes, amit Ön mond”, válaszolt hunyorogva az első élő és valóban professionista revolutionär, akit valaha is láttam, az öreg lengyel tábornok, „de további vitának nincs helye. Most és itt teljesen cél nélkülinek tartom ezt az asszonyi lefetyelést. Köszönjük a vacsorát” – mondta, botja után nyúlt, és meglepő gyorsasággal kivonult hat társától kísérve a szobából; – köztük volt Mosonyi kapitány is ünnepi díszben; panyókás tábori sipkáját fejére nyomta s még az asztal végéről szemével jelzett valamit Lidinek, aki éppen tálat, poharakat, tányért, családi ezüst-szervizt szedett le, majd észrevétlenül ő is magunkra hagyott. Apám, Gyulay Domokos az étel- és italpecsétes abrosz fölött csöndben és tűnődve szivarozott.

A kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk kóborol finom, puha léptekkel a Gartenban, óvatosan kémleli a kerti házat, mely körül letaposva, legázolva lactucák, sarkantyúvirágok, tárnicsok ágyása, felszaggatva lövegmozdonytól, álgyútalpfáktól az öntözött és gondosan nyírt gyep, à la française, melyben a mérnök úr egyetlen passzióját lelte és többnyire szótlanul, fehér, széles karimájú szalmakalapban, locsolókannával és ollóval tevékenykedett, ilyenkor is számításokat végezve és ellenőrizve az aznapi méréseket, majd kijelölve a másnapi teendőket; – elkanyarodva a kőpadtól, melynél néhány hete famózus mozdulatok között látta Lidit és a letolt posztónadrágú Mosonyi kapitányt, aki akkor a környéken nemcsak hogy dirigált, hanem megütközött, gyújtó hatású beszédet rögtönzött, lampionos ünnepélyt szervezett, vitába bocsátkozott a háziúrral, Gyulay Domokossal, az ellenállás vélhető esélyeiről, majd századával, se szó, se beszéd, egyik minutáról a másikra elporzott a Sebes felé, hogy a polyák generál kíséretében most egy éjszakára visszatérjen; – a kőpadtól néhány lépésnyire a preparálások, oldatok készítésének színhelye, a fehérre meszelt kerti ház.

„Nincs idő, nincs idő!”, hallja a suttogó, de izgatott beszédet a kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk, és bekémlel a kovácsoltvas rácsozatú ablakon, és várja, hogy szeme ne csak a kinti, de a könnyű épületen belüli setétet is szokja, és felismerje a dobozokkal, kartonokkal teli polc előtti ócska, mégis kényelmes canapét, melynek minden részletét ismeri; a tépett huzat mintáit, a gyűrődéseket, a foltokat, a besüppedt, kifeküdt mélyedéseket, a félrecsúszott rugók okozta deformálódásokat. Megszokta a zajokat, az istálló neszeit, az állatok fújtató nyugtalanságát, a bőregér nesztelen hussanását, egerek, pockok, rágcsálók élelem utáni kaparászását, a tocsogó, lápos kertvég felől jövő hangokat, melyek
(= Sounds of Silence) csak a beavatott fülnek jelentenek valamit, ha egyáltalán jelentenek valamit.

„Mit számít most az idő?!”, hallja belülről a suttogást, hogy aztán emberi beszéd ne is hallatszódjék többet, annál kivehetőbben ruhaneműk finom suhogása, majd a bőr tapintásából eredő csiszatolás és egy végtelenül lelassuló, aritmikus mozgásból eredő hang, mely a fojtott, de egyre szabadabban kivehető sóhajszerű lihegés ellenére olyan, mintha behorpasztott tenyérrel csapkodná valaki a combját; tompa csattanás, amely egyre felszabadultabban ismétlődik, hogy aztán elnyomja egy szaggatott, fájdalmas sóhaj: ay-ay-ay!, majd újra kezdődik, hasonló zajdíszletek között minden, kísérteties lassúsággal és finomsággal, már-már szinte le is áll, aztán szinte a semmiből újraszületik, kétségtelen bizonyságára annak, hogy igen, Mosonyi kapitány és Lidi, a cselédlány igenis bent vannak. A kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk homlokát az ablaknak támasztva néz a setét házba, testén már megérezte, hogy itt valójában mi is történik, aztán, hogy combjai közt teljesen átnedvesedett nadrágját megigazgatta, ugyanolyan csöndben és nesztelenül elhagyja a kerti házat, ahonnét változatlan kitartással, különös zene, minden folyik tovább – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

,,Hozd a piócát!”, kérlel a rémséges spectaculumot felejtve Fronius öreganyám, és türelmetlenül zavar a kisszobába; a hallon át a zárt ajtók megül szinte semmilyen zaj, beszédfoszlány, mozgolódás, vagy lépések koppanása a hajópadlón, pedig bent apám, Gyulay Domokos összevisszaságban, felismerhetetlenül, összerakhatatlan roncsokban, csomókban, ruhafoszlányokban a fűzött vesszőkosárban, ha ugyan Csepregi poeta mindent felszedett a Kálvária statiói melletti fűből.

„Pintye szerint akkor már zavaros volt a szeme”, meséli később sírva Szimion, „aztán olyat kért, amit azelőtt sohase. Mit tehetett a szegény kapus? Hozta a csőkefét, töltőfát, kivonatolta a könnyűálgyút, amit a Mérnök úr fabrikált a Merdák erénél. Pedig majd belészakadt az ina, mégis felhúzta a bányából. Akkor meg ellökte őt magától a Mérnök úr. Furcsa volt, hogy ez a kétméteres ember befogja magát a bőristrángba, de szegény Pintye nem tehetett semmit. Azt hitte, hogy újra bejöttek a felszabadítók és a Mérnök úr jelezni akar valamit. A későbben meghallott lövést is így magyarázta, ezért osztán nyugodtan ült az ülepén. Még azt se látta, hogy Csepregi úr a fölszedett testtel elbotorkázik a bányakapu előtt, de ha látja is, a szürkületben arra saccolt volna, hogy ő is, akár Csepregi úr, a kelleténél többet ivott a cujkából.”

Apámban, Gyulay Domokosban rég benne fészkelt a kétely, amikor az öreg lengyel és a hat csapattiszt nekivágott az orsovai útnak; díszegyenruhás katonák kísérték a kocsit, már nem tartva attól, hogy a havasokból guerillák ütnek rajtuk, mint a napokban a szakállas tábornokon, aki eltévedt a sturlók közt és bezárták, rátéve lakatot, ördögzárt, egy földes szobába.

A menet elporzása után Fronius Karl consiliarius regius is előkerült nyolc-tíz sáncpuskás hegyiemberrel, akik látva, hogy a kertes házban nincs több idegen, némi tanakodás után eloldalogtak.

„Még mindig nincs itt a számonkérés ideje!”, szólt Fronius doctor apámnak, Gyulay Domokosnak, „de pár nap és helyreáll majd a törvényes rend”; – hátsó szobájából, hol eddig önkéntes számkivetését töltötte, és különféle capacitásoknak hosszú és kimerítő leveleket küldözgetett, összeszedte nélkülözhetetlen cókmókját és felköltözött régi, utcai dolgozójába, beparancsolta öreganyámat és lányát, Gyulayné sz. Fronius assz.-t, és keményen lehordta őket, jelezve, hogy ami eztán következik, azt sajnos semmiféle bölcselkedő kommentárral se fogja a família megúszni. „A status absolutus márpedig mindig az, amit én jelölök meg, és semmiféle esztelen hőzöngést nem fogok megtűrni!” – összegezte napiparancsát és vejének liberalis teszefoszaságára utalva megjegyezte, hogy „balgatagság azt hinni, errefelé mindig nyár van, meleg, fényes napsütés, netalán gondtalanság és a szorgos munkának kápráztató varázsa, ahogy ezt elvetemült költérek állítják, mert aki efféle lírai tévelygésben vegetál, az megérdemli szerencsétlen sorsát!”.

S hogy ez a költészetet végképp száműző megjegyzés mennyire volt mély és pontos, azt apám, az első magyarországi vasszerkezetű ívhíd tervezője, pár nap múlva, amikor a fehér schlafrockos Gröber polizey katonái a házba befészkelték magukat, minden erőfeszítés nélkül megtapasztalhatta.

A gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk elveszítve érdeklődését az üvegbe zárt, jóllakott, unott és lassú méltósággal úszkáló szív és érzelem nélküli piócák iránt, az üvegcsét szinte lötyögtetés nélkül hozza lefelé a lépcsőn; Némedi lelkész érkezik, felajzottan, gyökérszerű disznószőr, rövid bajusza összekuszálva – kimért léptekkel halad a bibliotheca felé, amikor nyílik az ajtó és Fronius Karl jogi doctor lép ki a maga consiliarius regiusi méltóságában és számítva arra, hogy Némedi lelkészt félúton, a viruló élet és a szörnyű halál távlata közt valahol elcsípje, elállja Némedi lelkész útját, és torokköszörülve ezt mondja:

„Márpedig maga, Istennek méltatlan és renegát szolgája ebbe a szobába nem léphet be!”

„Hát nemhogy nemzetét, a pietást is meg akarja tagadni?! Vén fejére olvassam rá, mit mond Urunk a takarítatlan holtakról?” – válaszolt Némedi lelkész nyugodtan, és lépéseit lassítva megállt Fronius öregapám orra előtt, és szigorúan belenézett a szemébe.

„Noha csak fönt van bocsánat”, bökött hüvelykujjával a plafon felé, „én szolgálataimat jöttem végezni és nem a hűség erényéről disputálni egy muszkavezetővel!”

SZÓ, SZÓ, SZÓ! – jelent meg az ajtóban Csepregi poeta, és súlyos kezét rátette Fronius jogi doctor vállára, ami merőben váratlan fordulat volt, hiszen Csepregi poeta, ha csak tehette, kitartó hűséggel tartózkodott a véleménynyilvánítástól; hallga csak hallga!, írta is furtonfurt, Bodónéhoz próbált hasonlítani, „aki – merthogy a bor árát kérdik tőle – mindig másról beszél (vagyis folyton a bor áráról nem beszél),” félrelökte az ajtókeretben strázsáló öregapámat, és okulárja megül, véres, maszatos ruhában, tépett felöltőben, csámpás, kitaposott dorkóban, nyíltan megvallván a nyelv alkalmatlanságának crédóját, szóla így: „Tessék bejönni.”

A gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk viszi a lötykölődő vízzel és nadállyal teli üveget; vattával tisztítva a májfoltos, összeaszott szőrű, lisztszínűre fakult, anyajegyes és szeplős bőrt, öreganyám, Froniusné sz. Zsáry Krisztina assz. nyakbőrét, aki e sokszor elismételt mozdulatok közben kiszolgáltatottságát elfeledve többnyire csak ennyi kommentárt fűzött a gyermeki operatióhoz: „Nem jó öregnek lenni…”; – a piócák rá se rántottak e mélyen moralisalo sententiára, miért is törődtek volna a megkönnyebbült, szinte erotikus sóhajjal és lihegéssel, mely a testi nyavalyájú ember mérhetetlen és határtalan megkönnyebbülését jelzi?

Végre a gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk ül a zöld posztós asztal sarkánál, s a helyhez képest eléggé el nem ítélhető illetlenséggel röhöghetnékje támad, mint már akkor, midőn testileg megkönnyebbült, gutaütéses öreganyjával beléptek az ajtón és sorban, elébb Fronius doctor, aztán Némedi lelkész, végül kissé nehézkesen Csepregi poeta hajolt le hozzá és elegáns csókokat hintettek homlokára; – Szimion, akinek friss preparálását sem mutathatta be, gyertyát gyújt, az asztal peremére rakja, közvetlenül a fenyőkoporsó mellé; ott, ott, összezagyválva, lábbal a francia–német dictionáriumoknak, fejjel az atheni Venusnak apja, Gyulay Domokos úr; semmi beszéd, kínosan üres csend és enyhe fenyőillat, amit lassan elnyom az elcsöppenő gyertyák viaszbűze.

Aztán, a teljes döbbenet után a gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk fészkelődik, és a helyhez képest méltatlanul, újra röhöghetnékje támad, amint megszokva a szobában szétterjedt homályt, látja, hogy öreganyja, Froniusné sz. Zsáry Krisztina assz. minden átmenet nélkül sírórohamot kap és nehéz, elgyötört teste zsírosan rázkódik, aztán vállalva teljes kiszolgáltatottságát, egyre zajosabb nyüszítésbe csap át. Nem értheted, nem tudhatod, még csak fogalmad sincs a szenvedésről, gondolja magában gúnnyal a gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk, vajon nem a saját halálát siratja-e most a gyászos gyülekezet? Az atya él, komorodott el: az előbb még itt olvasott, vitázott Csepregivel, nézett át Fronius doctoron és csóválta a fejét a preparatumkészítés vehementiáján – észrevette öregapján, ki a koporsó fejénél ült, hogy azon mesterkedik tenyerét hátulról a nadrágjába csusszintva és mélyen fenekébe szántva, hogy aranyere viszketésének enyhítést adjon, csakhogy a mozdulat látványos és feltűnő, ezért öregapja folyamatos fészkelődéssel úgy próbált helyezkedni, hogy e titkos művelet a legkevésbé legyen szembeötlő.

„Imádkozzunk!” – mondja Némedi lelkész Csepregire pillantva, aki tökéletesen comme-il-faut üldögél a félhomályban: nem sír, nem manoeuverezik, nem gondol látszólag semmire, a szobában ülőkre pillantást se veszteget, sápadt, ránc nélküli ördög; sátáni kiszámíthatatlansággal terpeszkedik a helyén, mint aki tudatában van annak, ha kell, úgy is tud viselkedni, hogy senki se vegye őt magát észre; nem biccent, nem teszi össze kezét, „halljuk, hát halljuk, mikor csíphetem el a retorica csapdájába sétáló papi dumát?”.

„Imádkozunk hozzád, Urunk” – kezdi száraz, megszokott hangján Némedi lelkész –, „fohászkodunk hozzád nyavalyánkban. Hogy nap nap után mégis beszélünk és nem máshoz címezzük satnya mondandónkat, azt Te mindeneknél jobban tudod. Tudod azt is, hogy ezt a cselekvésünket a kétségbeesés és parttalan dölyfösségünk szüli. Mert csak akkor szólunk Hozzád, ha ég a házunk, csak akkor beszélünk, ha számonkérnivalónk van. Engedd, Uram, hogy ezt elmondjuk, tudván, hogy mindezek ellenére meghallgatsz bennünket, gyarló embereket, földi kígyókat.

Imádkozunk Hozzád először ezért a szerencsétlen, nyomorult népért, amely, mint látjuk, újra kihívta rettentő haragodat és a testet felzabáló ellenség prédájára adta hitvány, esendő magunkat, büntetésül azoknak a cselekedeteknek, amelyekkel újra és újra elárul és megtagad téged tévelygő natiónk. S ha nem kevés hibánkat előszámláljuk és számot adunk róla, mégis engedd, hogy megkérdjük: miért sújtasz ilyen kegyetlenül bennünket, miért vetsz ránk újabb és újabb száműzetést, földönfutást, a legjobb esetben is idegen kovászú kenyeret? Hát alábbvalóak, bűnösebbek vagyunk-e másoknál, akiket a nyakunkra zúdítottál?

Könyörgünk Hozzád, Urunk, szánd meg népedet, adj neki vigaszt, megbékélést a Te akaratodban, megnyugvást szándékodban. Kérünk, Uram, készíts fel bennünket, hogy elviselhessük nyugodt lélekkel a következő, nem kevésbé súlyos megpróbáltatásokat, melyek hitetlen népedre várnak. Van-e kitartás és elegendő erő bennünk, tudjuk, merő theoria. Légy hát velünk a hallgatás és megpróbáltatás alatt, noha pontosan tudjuk szándékodat és rendelésedet: »Minden nép olyan, mint a vízcsepp a vödörben, csak annyit számítanak, mint porszem a mérlegen, mint a kiköpött nyál, annyit érnek. Tűzgyújtásra sem elég Libanon, nem elég az összes négylábú a véres áldozathoz, az összes nemzet semmi, semminek számítanak.«

Imádkozunk Hozzád másodszor ennek a háznak lakóiért. Testvérünk, ki holtan fekszik a deszkák között, mélyen moralis ember volt, mosolyogni is tudott gyarlóságainkon, ugyanakkor soha nem adott fel semmit. Ő sem volt, nem lehetett tökéletes, de ebben az órában ne várd tőlünk, hogy erényeit és tévedéseit a maguk teljességében előszámláljuk. A döbbenet és a kozmikus részvét seregszemléjét tartjuk itt, ha róla beszélünk, akkor is, ha asszonyáról szólunk, kit elhurcoltak és még most is fogva tartanak. Kérünk, legyen ereje a fájdalmat férfiasan viselni, most, a szenvedélyek óceánján a kormány nélkül való hánykolódás idején.

Aki helyesen olvassa a tanítást, sajátságos állapotba kerül: egyszerre lázad és nyugszik a lélek, egyszerre von kérdőre és egyszerre lel mélyenszántó magyarázatot, egyszerre válik tökéletlenné és a bölcsesség földjévé a világ. De a lélek, mint a tibetiek is hiszik, teljesen korláttalanul, végzetesen szabad, és azt teszi magával, amit akar és az történik vele, amit elhatároz.

Imádkozunk az elhunyt családtagjaiért, ittmaradottakért, az árváért, aki még képtelen a mondott szavak határtalanságában elmerülni.

Kérünk, Urunk, hallgass meg minket, add meg nekünk a lélek békéjét, még kövek közt morzsolódva is. Amen.”

Fronius doctor nem biccentett a végszó elhangzásakor, pedig szokása volt ájtatoskodásának efféle külsőséggel nyomatékot adni, később, az előszobában odavetette Némedi lelkésznek, aki Csepregi poétával tárgyalt, fennkölten, őrgróf, haraggal, sziszegve, de azért úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja: „Ezért a fohásznak titulált háborgásért még számolnunk kell!”, de mielőtt szó nélkül udvari dolgozójába vetette volna magát; most hirtelen nem tudta, mi is a teendő, annyira meglepőnek találta a rögtönzött imát.

Csepregire nézett, apám legjobb cimborájára (a poeta egyik míves románjában így jellemezte atyámat: „gyakori vidítója ő, ivócimborája és hétpróbás hitelezője, beavatottja utópisztikus, világromboló ábrándjainak; botorságainak rezzenetlen fülű meghallgatója”) – nos, Csepregi a kezeit az ima alatt sem kulcsolta össze, kihúzott, egyenes derékkal hallgatta Némedi lelkész oratióját, és néha bólintott, amiről senki sem tudta, vajon a kárörvendés vagy a helyeslés gesztusa volt-e; Öreganyám tekintélyes súlyával terpeszkedve szipogott a székén, a beszéd utáni süket csöndet nem törte meg semmi, még Szimion piszmogása se a könyvespolc mellől; kint már setét este volt, koszos port kavart a Murga felőli szél, trágyabűzt és disznószar erős szagát hozta be a nyitott ablakon.

„Hát, lelkész uram, vegyük elő az irónt!” – szólt határozott, férfias hangon, radicalisan megtörve a zavart és feszült csöndet Csepregi poeta; apám, Gyulay Domokos íróasztalához ült és papírlapot húzott elő.

Némedi lelkész hozzáhajolt és néhány szót vetett oda, majd visszaült a zöld posztós asztalhoz, öreganyám mellé, apám koporsójához és hagyta, hogy Csepregi úr dolgozzék s hogy majd metsző kritikával illesse a végeredményt.

Csepregi poeta ösmerve, sőt!, jól ösmerve a belletristica ilyen-olyan csűrését-csavarását, ösmerve jó néhány irályt, ki- és megdolgozott táncrendet, pass-pignont, s ha kellett, levette, ha kellett, ki- és befordította a mundért, plundrát, bekecset és bundát, sag’schon ahogy tetszik: művében, a nagy metaphysicus-románban erről henyén, de pontosan jellemezve így beszélt: „réges-rég megsüketültünk az antimimeticus antilogicus, antimetaphysicus, önmagát arrière-garde kutyabőrrel felnemesítő, nyelvtisztogató-csigázó-critisaló-kilúgozó-fosztogató-roncsoló, visualis-phonikus-conceptualis-multimedialis-defecalis mozgalmár szövegírás legnagyobb része iránt, sőt halálosan ráuntunk”, s munkája közben néha üveges szemmel nézett a halotti asztalra; – vonalzót vett elő és fekete téntával bekeretezte a papírlapot, majd apró, calligraphicus, tisztán kivehető kézírással kitöltötte az üres helyet.

Amikor Némedi lelkész szemét hunyorgatva, néha letéve a vázlatot, döbbenten olvasta a gyászjelentést, Fronius öregapám kihasználva a pillanatot, hogy vele most éppen senki sem törődik, az est folyamán először, székén kissé felemelkedve sikeresen benyúlt nadrágjába, reszketve hatolt be viszkető aranyerét rejtő cipói közé, szeme elhomályosult, és nem hallhatta Némedi lelkész fínom, halottas házhoz mindenképp illő udvarias szavait.

„Tudja jól Csepregi uram, hogy én a magam részéről helyeslem és támogatom az ön radicalis eszméit, jóllehet nem értek egyet a néhol öncélú és brutalis modorával, de ha ezt az irományt ez a vén hülye meglátja, nem fogja tolerálni a styljét.”

„Szarok én a tili-toleráns hatalmi politicára!”, válaszolt Csepregi poeta olyan hangosan, hogy Fronius consiliarius regius ijedten szakította meg édes manoeuverezését, visszazuttyant eredeti helyére és kénytelen volt figyelmezni a felbőszült poetára, „ha nem tetszik és nem megy át, még egyszer mondom, szarok rá. Tiszteletes uram, éppen magának, ki ugyanazzal az anyaggal dolgozik, tudnia kell, hogy a nyelv becstelenül utilitarius!”

Ezzel felkelt és kivonult a halottas szobából; Némedi lelkész nem tehetett mást, kényszeredetten odavitte a fogalmazványt Fronius jogi doctorhoz és consiliarius regiushoz, aki a gyertyaláng felé fordítva rezzenéstelen arccal olvasta a passust, letette, majd foghegyről odavetette a nyugodtan figyelő lelkésznek: „Maga most menjen ki!”

Aztán, hogy idegen, hívatlan, kíváncsiskodó és tolakodó szem nem látta, ügyelve a mozdulat határozottságára – úgy éreztem, volt benne valami a görény hasfalának átvágásakor érzettekből –, vékony, hosszú ujjaival finomkodva tartva a papírt, mintha az szennyes és fekálialés volna, élvezve a lassú megsemmisítés látványát, hidegen, kommentár nélkül széttépte a gondosan bekeretezett papirost és az asztal alá lökte; apám, Gyulay Domokos – de genere Kaplony – asztala alá – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

| 8. |

„Zsinórral kihányt dolmányban, csákós kalpagban, kemény léptekkel haladt a v-i uccákban, s ha sétára ment is, a fekete süveges, és fehér abaköpenyes hajdúkáplár a sarkában járt magyarópálcával és útközben a csavargót, szabadszájút, káromkodót ahol érte, a tetthelyen megcsapatta. Ha vasárnap este nyolc óra után a céh-házakban a mestereket poharak közt találta, menten megbírságolta őket a céhláda javára” – a fiatal Fronius Karl juratus merengve olvasta e hányaveti sorokat, amikor még nem döntött, miféle szakpályára adja a fejét, csak annyit ismert fel rögtön az első fuvallatra: neki ezzel az emberrel találkoznia kell!

Szinte lényegtelen is, miféle úton-módon jön létre a connectio, de szüksége lesz ennek az embernek segítségére. Mert abban biztos volt, hogy a nationalis tévelygések és liberalis tétovaságok idején a status quó-t csakis az efféle morállal lehet fenntartani. A haza érdekei mindennél fontosabbak!

De hát hogyan értsük azt a hazát, ha a rendet megcsapatással és egyéb harcias megoldással lehet fenntartani? Havas tanár, kinél a jogot tanulta, s aki hamar észrevette Fronius doctor kamatoztatható képességeit és szerette volna maga mellé venni és a censori pályára lökni, de az együgyűn visszavágyott szülőföldjére, megunva a theatrumok csapodár előadásait és a székváros nyüzsgő, zajos életét; elárulta, seminariumi tanórán kívül, hogy a citált újságcikk főszereplője nem más, mint B. Ödön gróf, akire „ott fent”, bökött a Duna felső folyása felé a tanár, most a „reformcsirkefogók elleni kampány során a legnagyobb várakozással tekintenek”.

Fronius Karl másnap Havas tanár ajánlólevelével a zsebében kopogtatott a B.-palota kapuján. Ha szerencsének lehet nevezni azt, ami az ilyen véletlenszerű találkozások után teljesedik be, akkor Fronius juratusnak szerencséje volt: Ödön gróf kegyesen fogadni méltóztatta.

Későtavaszi napfény tűzött be a termek ablakain, de ő nyomát se látta a várt díszes barokk pompának és gazdagságnak; azért jólesően nyugtázta, vannak még mások is, akik lehányják magukról az álság hamis maskaráit és szerénységükkel tüntetnek az ésszerűség mellett.

Magos, vékony, égimeszelő ember volt Ödön gróf, s amíg újra, memoriter, Havas tanár kimerítő káder-sorait olvasta, Fronius fokozódó döbbenettel vette észre, hogy a gróf, ellentétben a róla készült újdondász-cikkel, félig vagy tán egészen italos. Részeg! S hogy végképp megerősödjék észrevétele, maga a vékony házigazda állt fel és sajátkezűleg kevert „üdítő coctail-lal” kínálta a boldogtalan ifjút.

„Egészségedre collega! Mondd csak, miféle közírásokat emleget itt Havas tanár?” és egy húzásra leengedte a keserű lét, s csak azután nézett mély, átütő szemeivel Froniusra. Ő habogott valamit, hisz rég elfelejtette és a studiumok roppant megerőltető és rémségesen komoly munkáihoz képest gyermekded játéknak tartotta azt az egynehány észrevételt és pamphletet, amelyet a székvárosi hírharsonákban tett közzé.

„Halljuk, mit írtál a politikáról?”, kérdezte továbbá a gróf; „légy kegyes, idézd fel nekem!”

Fronius kissé kelletlenül és feszengve, de egy kész, szereplő actor beleélésével gördülékenyen és theatrálisan eresztette ki a hangját. Bár szégyellte, hogy fejből is képes idézni saját, oly nehezen leírt sorait.

„A legszebb ostorhangversenyben részesülünk most reggel, este. Akinek erről fogalma sincs, majd elmondjuk. A bérkocsisoknak t. i. itt a városban téli időkben kevesebb keresetök lévén, hogy el ne unják magokat, körbeállnak hatan-heten, s a hatalmas karikásokkal órákig pattognak a szomszédok kimondhatatlan örömére. Ha volna rendőrségünk, mi is adnánk valamit a kezébe – pattogni.”

Ügyefogyottan megállt, várt.

„So, so”, válaszolt elmerengve a magos, égimeszelő ember. „Nem is a kis leckécske érdekes, hanem maga az iránya! De menjünk tovább a mustrában!”

Fronius Karl, később jogi doctor, a még később jogi doctor és consiliarius regius így került hivatali, majd baráti connectióba Ödön gróffal; – az első látogatás emléke nemcsak hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott benne a maga furcsa hangulatával, leckefelmondásával és sajnos, a magos, égimeszelő ember káros szenvedélyével (ami aztán épp Fronius Karl hegyi birtokán ért oly csúfos véget mindörökre), de carrierje is itt indult, ebből a szobából, amelyben néha oly otthonosan járt ki és be. De nem felejtette Ödön úr kamaszos mosolyát se, ahogy végül az ötödik „coctail” után felálltak, s mivel a Fronius-családtörténet felvázolásával a legmegbízhatóbb informatiókat adta, sőt, a házigazda valami távoli, ködbe vesző rokonságot is emlegetett, mégpedig a Buchwald-féle anyai ágról, de ennek az egyébként jól tájékozott Fronius már nem tudott utánagondolni. Azt sem tudta, hogy az efféle urak éppen csak az Úristennel vagy Esze Tamás talpasaival, netán Nyúzó Mihály angyalaival nincsenek vérrokonságban. Ennek ellenére mélyen meghatotta a kedélyes hátbavágás és a kormányférfiú azon ígérete, hogy: „majd szétnézünk, mit tehetünk érted.”

Este még mulatni vágyott, de még az ócska Prückler-féle serházba bemenni sem mert, tartott tőle, hogy valamely csélcsapodár oskolatársával még ott is találkozhat. Jól sejtette, nagyszájú, pontosabban: szabadszájú korcsmatöltelék és züllött szabadelvű collegái éppen ott verték nagy hangon a ferblit, így hát otthon kuksolt feneketlen nagy örömében lázasra gyúlt fantáziaképekkel.

Hogy miért magányos, soha nem töprengett – kutya a verést, úgy megszokta. Hidegen köszönt a háziasszonynak, háziúrnak, collegának, tisztelettel tanárnak, feljebbvalóinak, parancsárnak, ám soha nem fordult meg a fejében, hogy valakivel szorosabb kapcsolatba kerüljön. Nem kért pénzt, jegyzetet, barátságot, szerelmet kölcsön – azt gondolta, ilyennek kell lennie az életnek, márpedig ha ilyen egyszerű a schema, akkor mint lódult eszű, minek pattog és peszterkedik egy olyan forma iránt, amely sose volt, sose lesz és persze sose állt és sose fog állni a moral vastag talapzatán.

Hiába szeretett volna „lazítani”, higgadt velővel szobájába zárkózott és várta a holnap híreit. Később, hosszú évek múlva visszagondolva a gróffal való megismerkedés körülményeire, maga csodálkozott a legjobban, honnét vette magának a bátorságot, hogy egyszerre magától a nagy Havas professortól mert ajánlólevelet kérni. Ennek csupán az a magyarázata, hogy mint jogtanárban és mint censorban is mérhetetlenül bízott; – beszélycyclusa, mely a Tanulmányi Bizottság munkájának megreformálásáról szólott, kézírási formában Fronius legfelségesebb olvasmányai közé tartozott.

Másnap reggel, az elsők között vonult be az universitasra és boldogan jelentette az eredményt protegálójának, aki mosolyogva és megelégedetten fogadta a hírt és persze további odaadó buzgólkodásra serkentette az ifjút. Később, semesterének végén, midőn már készen állt rá, hogy hivatalát a messzi hegyvidéken, a Mörul aljában elfoglalja, a jogtanár volt az egyetlen, akitől Fronius a helyzethez illő komolysággal elbúcsúzott; ugyanolyan szívélyes és derűs volt mestere, mint azokban a napokban, amikor szelíd erőszakkal a pályára pofozta. Egyenesen dedicalt tanulmány-jegyzetet adott neki: in memoriam. Soha többé nem látta, csak annyit írt róla Ödön egyik epistolájában, hogy a nagy árvízi mentéseknél „arszlán-mód”, derekasan helytállt.

Fronius Karl jogi doctor születésétől fogva pipinc ember volt, s az is maradt haláláig, oka volt rá, hogy visszahúzódó vad, sértett bivaly, kerülje az embereket. Ha van magyarázat, akkor megbocsátható a tétovaság; efféle lapidáris odavetésekkel győzködte magát, ha nehéz, kétes kimenetelű döntés elé került. Asszonyi instinctussal érezte, hogyan kell választania: váratlanul szívélyes kapcsolata Ödön gróffal felszabadította korábbi ólomnehézségű teszefoszaságából, s ez hivatalában megkönnyítette munkáját, de változatlanul tudnia kellett, hogy csenevész, nápész, semmi kis emberke, akinek sose voltak feltűnő sikerei se a társas életben, sem pedig a nőknél. S ha már juratus évei alatt a székvárosban nem járt mulatságokra, kedélyes polgári táncvigalmakra, melyet a férfiak seregestül látogattak, bár az ő kényes ízlése szerint való delnők méltóságon alulinak tartották, hogy azokon megjelenjenek, bár sejtette, hogy ennek absolute nincs más oka, minthogy nálunk a kissé vagyonosabb polgári osztály szereti magát kiadni haute volée-nak, így aztán állomáshelyén még jobban bezárkózott.

Collegája, Lidi Sándor, e nagy életű és híres nőfaló férfiú volt az, ki megszánta a madárfejű, amúgy mindig kényesen elegáns, hírnevére görcsösen vigyázó gyakornokot. Bemutatta a városka néhány előkelő famíliájának, de látva, hogy e visitatiók szó szerint semmittevéssel végződnek, egy szép napon, késő délután meglátogatta bérelt lakásán, amely inkább közkönyvtárra, mintsem egy házasulandó ifjú legénylakására emlékeztetett.

Fronius doctor nem kis meglepetésére Lidi Sándor három palack italt halászott elő kabátja alól, és ellenállhatatlan szigorral a magát kellető házigazda orra alá tartotta a bűnös poharat. Froniuson ott, abban a minutában erőt vett eredendő gyengesége, és hirtelen választott mesterére, B. Ödön grófra gondolt, ki a közhírré dobolt kérlelhetetlen abstinentiája ellenére sűrűn fogyasztotta a hegy levét, de más, égetett párlatokat is, és hirtelen, szabódás nélkül elfogadta a kínált italt. Ugyan maga is érezte, hogy csúszós útra tévedt, de egy-két óra múlva nem törődött e lejtőn való korcsolyázás esélyeivel. Lehunyta a szemét és görcsösen figyelte, milyen rettentő kárt tesz benne az elején keserű, majd váratlanul kellemes ízű és zamatú veresbor.

Doctor Lidi azzal folytatta mesterkedését, hogy fínoman, de a kellő pillanatban, még innen a lerészegedés határán, követésre szólította fel az akaratát vesztett, spicces embert. Fronius jogi doctor később nagy igyekezettel és memoriájának teljes igénybevételével reconstruálta, hogy lakásáról egyenesen arra a helyre mentek, amelyről világéletében, palam et publice, a legsötétebb tónusban nyilatkozott.

A városi kupleráj koszos, félreeső uccában állott; a goth ízlésű templom előtti parkos részen kellett elhaladni, szép növésű platánok alatt, s addig ösmerős csapások mentén, ki a köztemető felé, majd át a bolti negyeden, egyenesen az indóház felé. Maga a ház iparosok, kereskedők, sőt fuvarosok és szabadságos katonák által látogatott épület volt; komor, emeletes tömbje kihívóan emelkedett ki a környező szegénylakások egyhangú gyűrűjéből. „Négy forintért szopás-nyalás!” hallotta néha az irodában Lidi doctor beszámolóját és kaján élvetegségeit, amint a többieket félrevonva az ablak melletti mélyedésben a „lányokról” beszélt, s utólag arra kellett gondolnia, nem véletlenül eregette az obscen kifejezéseket tanult collegája oly hangosan, hogy ő is hallja, noha asztala mellett olyan lárvaarccal ült, ami nyilvánvalóvá tette: ő nincs itt, ő nincs jelen, ő actákat jegyez, ő nem lát, ő nem hall semmit. Piha.

Tovább folytatták gyomrosok és belesek tempózásával az épületen belül is az italozást, és doctor Lidi, ki napi híreinek megfelelően, valóban szerfölött otthonosan mozgott az intézményben, magához intett egy Aranka névre hallgató hölgyet; – „valóságos művésznőt mutatok be neked, kérlek tisztelettel”, vehemensen karon fogta az unott leányzót és kért egy tiszta poharat, majd elporzott a setét hall másik sarka felé. Később arra sem emlékezett, hogyan kerültek el onnét az ócska, egyetlen vasággyal berendezett szobába. Arra sem, milyen volt Aranka művésznő szeme, csak a belépés utáni első mondat maradt meg szörnyű emlékként mindörökre: „Mutasd magad.” S hogy még ezek után is képes volt gyönyört érezni, azt szinte véletlennek tartotta. Ráadásul a sokkoló hatású felszólítás után egy kifejezetten szörnyűséges és undorító mondat is következett, amelyet a művésznő ugyanolyan unottan és közömbösen jegyzett meg, amint kiszabadította őt nadrágjából: „Kis ember nagy bottal jár.”

Házasságát absolute nem befolyásolta, hogy első és egyetlen látogatása óta városszerte lábrakapott a hír, hogy Fronius Karl jogi doctor, ki eddig feddhetetlen rendpártiságával és kérlelhetetlenül tiszta moráljával tűnt ki egynehány pocsolyában fetrengő városi uracs közül, ördögi sugallatra kapcás természetű ember lett és olyan helyekre jár, ahol nemcsak hogy paráználkodnak, hanem még ennél is szörnyűbb dolgokat művelnek. Hogy mik ezek a „szörnyűbb dolgok”, nem részletezte senki, maga Fronius igyekezett úgy tenni, mintha alaptalanok lennének az ostoba locsogások, és kínjában arra gondolt, hogy a rémhírek, melyek becsületét vannak hivatva aláásni, nem mástól, mint tanult collegájától, Lidi doctortól származnak. Tévelygését ugyan meggyónta atyai barátjának és elöljárójának, B. Ödön grófnak, aki mindenlátó és mindenható szemeit rajta tartotta a slamasztikába került Froniuson, ő azonban azt válaszolta, hogy igazán örvend e szerencsés földi esemény fölött, hiszen ez minden jóravaló férfiúnak ducál, de statusát és eljövendő biztonságát tekintve szerencsésebb, ha efféle vágyait nem perditák közt, hanem a házasság mélyen moralis kötelékében hagyja beteljesedni. A tanítvány készséges és hű tanítvány maradt; még abban az évben megnősült.

Froniusné sz. Zsáry Krisztina assz. az a kisvárosi delnő volt, melyre Fronius úr oly régóta vágyott, személyiségét az otthonteremtés lágyságára korlátozó önkéntes készséggel, amit családjától, illetve véleményét és befolyását érvényesíteni soha nem tudó anyjától parancsba szedve örökölte. „Nőm”, írta a mézeshetek forró élményei után levélszerű jelentésében az apró termetű Fronius a grófnak és barátnak, – „egyszerű, de nemes lelkületű teremtés. Mindazon lelki és teremtésbeli képességekkel rendelkezik, amelyek őt méltóvá teszik a frigyre. Azt gondolnám, jól választottam, mert famíliájában, mely híres orvosokat adott a hazának több generatión keresztül, a lemondást és a nélkülözést is megösmerve csak a legjobbat tanulhatta. Így fölkészülten jött a házasságba; szelíden és engedelmesen követve szüleinek akaratját és szívének gerjedelmét. Úgy vélem, e szerencsés végű actussal elérkezettnek látszik az idő, mikor energiáimat a munkámnak szentelhetem a maga ép teljességében. Ám ehhez az igazgató ideákat is meg kell határozni! S ehhez segedelmet gróf uramtól várok. Munkálataim elkezdésében így semmi akadályoztatásom nincs – csinos kis házat vettünk a Mörul havasa aljában, kocsijárásnyira a hivatalomtól.

Szenvedélyeimnek, melyek az idő nyugodt és csöndes múlatását kedvelik, méltóbb helyet nem találhattam e kies helynél, hová méltóságodat barátként várjuk. Nőm valósággal újjászületett a néhány mézédes hét távollét óta, nem győzi terveit megvalósítani a házban és a ház körül. Ültet, gyomlál, kapál, virágot locsol, szüntelen készül a vendégek fogadására, imádást érdemel.”

Fronius jogi doctor tapintatosan nem beszélt arról, hogy az esküvőt követő első napok és különösen az éjszakák miféle sajátos rettegésben teltek, melyre előbb a család közelebbi tagjai, majd a pletykára mindig éhes és fogékony rokonság kaján vigyorral és feltűnő szabadszájúsággal reagált. Ugyanis Fronius doctor egyetlen legénykori botlását fair magatartásával némileg feledtetni tudta, de az Aranka művésznő szájából származó, kényes, de tényszerű megállapítást, melyet Lidi doctor terjesztett, sehogy se lehetett megmásítani, ifjú arája felkészült ugyan a pletykában terjengő hírekre, de in situ találkozván a valósággal, rögvest elájult. Az ifjú férj repülősóért futott, s csak meglehetősen körülményesen tudta újdonsült aráját megszabadítani furcsa rettegésétől és szüzességétől. Aztán napok múltával, ahogy ennek már lennie kell, helyreállt a harmonikus együttlét, legalábbis Fronius doctor így döntött.

Széles, nagy kertet épített a Mörul alji ház köré, a kezdeményezést átadta ugyan feleségének, ki időközben egy fiút és egy lánygyermeket szült neki, de az ellenőrzés munkáját, valamint az elvégzendő feladatok meghatározását nem engedte ki a kezéből. A házra emeletet húzatott, amelyre büszke volt ugyan, de mást tartott a família ékességének. Már ifjúkorában is visszahúzódott a zajos társasági élettől, a ház megvételével azonban felébredt benne családja ősi tevékenysége utáni ellenállhatatlan vágy; családja saxon származását a házban egyetlen magostámlájú karosszék jelezte: háttámlájára ezüstvágásos címerkép volt hímezve, rajta fogyó holdsarló, alatta három méhkaptár. A kert mélyére méhest telepített.

Így jött létre az a sajátos situatio, hogy a curia legintimebb helye nem az ebédlő vagy a fogadó vagy a kezdetben szinte csak jogi munkákat tartalmazó bibliotheca lett, hanem a méhes, a háziúr kedvelt tartózkodási helye; túl virágágyáson, gyümölcsösön; ide senki be nem tehette a lábát, Szimionon, a szolgán kívül. Itt üldögélt Fronius Karl jogi doctor nyaranta: karosszéket és faasztalt tétetett az élesen zöld fűbe, valamelyik árnyékos fa alá, s miközben szemmel tartotta a kaptárok röpnyílását és meghatottan nézte, hogyan dolgoznak családjai, elmerengett és a méhzsongástól szinte azonnal el is aludt. Azonban jól tudta, bármilyen könnyen esik is az ebéd utáni horkolás, inkább papírja fölé hajolt és jegyzetelt, jelentést írt, vagy levelet fogalmazott Ödön grófnak.

Ha erősen tűzte, égette a perzselő nap, türelmesen odébb vitte a széket, a szent hely hangulata nem bírta el az erélyes és goromba modort. Menekülésének – azon kívül, hogy szerette ezt az álmosító, bódító hangulatot, bár igyekezett nem elaludni és elbódulni – más oka nem volt. Éveket töltött itt; hajlott korára, amikor szinte senkivel sem tudta megosztani szorongó gondolatait, tapasztalatait, mert nem állt vele szóba senki, egyetlen hely maradt csupán, ahová a fizetett ápolóval vitette magát: a méhes. De akkor már mind többször aludt egy-egy verset; – pontosabban alig volt ébren.

Szerencsétlenségére egyáltalán nem osztozott B. Ödön gróf szenvedélyében, a vadüldözés nemes passziójában, s bár igyekezett jó képet vágni hozzá, nem ajzotta a gyilkolás szenvedélye. Elkísérte az égimeszelő grófot a környék nevezetes suvadásaiba és sturlóiba, sőt levelében ő maga invitálta a szerencsétlen sorsú pártfogóját, hogy „a Retyezáton kivételesen jó adottságú helyek vannak zergére”, és igyekezett jó vendéglátóként helytállni, ha magas vendége befutott. Évek hosszú során alakult ki az a szívélyes kapcsolat köztük, melyet a hatalmi viszálykodások, sőt, a gróf, mint conservativ őskövület elleni támadások se kezdtek ki; Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius ugyancsak harciasan voksolt a liberalis-reformer szárny ellen és egyáltalán nem hatotta át apró, vékony csontjait a felhőtlen lelkesedés és a szárnyalóan nagyszerű nemzeti eszme gondolatának érzése.

Félt, hogy bekövetkezik az, ami persze be is következett. „Gróf uram, hát végre is olyan az, aki revolutiót óhajt”, írta évekkel korábban a méhesből a forró augusztusi kánikulában, „mint Nero, aki bővebb és egyenesebb utcákat akarván Rómának, a várost meggyújtotta. Az olyan megérdemelné, hogy a tűzbe, melyet okozott, belé vessék.”

Ödön gróf még csak nem is válaszolt az észrevételre, melyre fínom, metaphorikába csúszó hasonlata miatt szerfölött büszke volt; – az utóbbi időben a nagyhatalmú gróf elkomorodott és szűkszavúan válaszolgatott, úgy hámozta ki a különféle pártküzdelmek informatoraiból és egyéb titkos jelentésekből, hogy Ödön grófra bizony hosszabb távon „nem tartanak igényt”.

De hűsége rendületlen maradt, bár saját magán is észlelte, hogy több olyan kérdésben, melyről a lehető leghatározottabb formában megvolt a véleménye, már nem képes oly pontos és árnyalt választ adni, mint korábban.

Különösen nehéz dolga volt a felhőjáró liberalis téveszmék harsonásaival. Ráadásul a problema nemcsak theoretice, hanem hogy úgy mondjuk, subjective is mélységesen érintette. Felnövekvő gyermekei közül korábbi tiltása, ellenkezése, a szokásos histericus viták és nagy családi beleszólások „eredményeként” egy szem fia katonai pályára adta a fejét, romba döntve kilombikált terveit és fáradozásait, hogy az élénk fantáziájú, de anyjának délceg termetét öröklő legénynek atyja munkáját kell folytatnia. Súlyosbította a megterhelt családi életet, hogy lánya, Fronius Krisztina eladó sorba nőve egy régi vágású család egyetlen gyermekéhez, Gyulay Domokoshoz ment férjhez, aki ugyan a bécsi Politechnicumot a neves Hausen tanár legjobb tanítványaként végezte el, s a hídépítés statikai vizsgálatával foglalkozott, de az nem elég, hanem a szűken vett szakmai munkája mellett nyíltan a liberalis ellenzék ócska szekerét tolta.

Ez az első ránézésre körültekintő, tisztelettudó, csöndes férfiú lett a legközelebbi hozzátartozója, feleségén és gyermekein kívül, aki láthatóan ugyanúgy nem kedvelte a társas élet fölösleges és hiábavaló időpazarlását, mint ő, talán még nála is visszahúzódóbb életet élt, ami meg azért nem tetszett Fronius doctornak, mert fájdalom, de a lánya anyjának kicsit kihívó és mohó természetét örökölte; – az elégből sose elég, szerelmet, ruhát, gazdagságot, gondtalan életet, utazást, smukkot, társaságot, dicséretet, elismerést, szabadságot!

Fronius jogi doctor azonban nem fogalmazott pontosan. Mert a valóban mohónak mutatkozó asszonya az évek során nem hagyta a csendes vérmérsékletű Fronius jogi doctort és consiliarius regiust babérjain pihenni, „ha már adott az Úr, csak el ne hagyjuk!”, szerelmi életük csaknem mindig az asszony kívánságaitól függött. Azonban az asszony csalhatatlan ösztönnel, követve saját családi példáját, odaadóan tűrte a puritán férj különcködéseit és elvonulásait, zsarnokoskodásait és kiszámíthatatlan szeszélyét. Fronius egyetlen unokájának születésekor, ha nem is tűzijátékot, de valami méltó ünnepséget szeretett volna rendezni; titokban arra spekulált, hogy a kissé koros, de még mindig comme il faut Ödön grófot kéri meg a született fiúcska keresztapjául, de erről nemcsak felesége ellenállása, hanem vejének állhatatos kitartása miatt, mely szerint „zavaros dolog egy ilyen feltétlenül aulikus férfiúval atyafiságba keveredni”, le kellett mondania. Így hát kénytelen volt eltűrni, hogy a tervezett sátoros ünnep elmarad.

De nem ezen a ponton volt először vitája vejével, Gyulay Domokossal, hanem már az első idilli napokban, amikor az ingénieur a házba beköltözött. „Nemcsak az a lélek csendje, ha a kertbe vonulok és úgy teszek, mintha súlyos meditatiókat folytatnék a világ sorsa felett, és ugyanakkor a lehető legönkéntesebben szolgálom ki az államhatalmat”, vágta a fejéhez újdonsült veje egy vita lezárásaként az ebédlőasztaltól felállva, majd átballagott a nagy, zöld posztós asztalú bibliothecába, – „hanem az is”, szólt vissza az ajtóból, „hogy képes legyek pontos kérdéseket feltenni. Maga csak infinitivusban tud gondolkodni!”

Ezzel otthagyta a hüledező Fronius jogi doctort és consiliarius regiust. S ha már az első alkalommal nem vágtatott utána, folytatni a disputát, ám saját házában az ember nem teheti ki magát egy udvariatlan jött-ment kénye kedvének!, később már ő maga kerülte az összeütközést. Nem mintha ab ovo menekült volna a pörpatvaros themák elől, hiszen végre ő országos capacitás volt, de vejének viselkedésében volt valami zavaros neuroticus elem, amelynek láttán jobbnak vélte, ha csöndben és végérvényesen, de barátságos képet vágva, visszavonul.

Olyan tiszta koraősz volt, mint a fabulában, ideális vadászidő, ragyogott a havas; Fronius doctor zergére hívta pártfogóját, aki éppen szülőföldjén, Szatmárban időzött. Feltűnő jókedvvel és robbanékonysággal futott be kísérőivel a boldog meghívott; szokatlanul békésen és ékes nyájassággal telt a vacsoraidő. Gyulay Domokos most is kerülte a szót, s az élesedő politicai küzdelmek esélyeinek latolgatása helyett röviden beszámolt az érdeklődő grófnak nemrégiben átadott, saját kútfejéből merített ívhídjának (Bogen-Hänge-Brücke) jelentőségéről. Fronius doctor jólesően nyugtázta vendége elismerő szavait és további buzdításait; – „látja, mérnök uram, ha a gazdaságban ilyen hideg ésszel is lehet szépet alkotni, miért nem ez a maradandó példa a vakbuzgóknak, a rajongóknak a politicai életben?”; s noha vejének egy pillanatra láthatóan fejébe szökött a vére, udvariasan felállt és teendőire való hivatkozással elhagyta az ebédlőt.

A harmadik napig – így látta ezt Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius, jó gazda, simulékony modorú barát, nagyhatalmú parancsnok, ambitiosus vadkergető. Megszokott, rutinszerű nyugalommal és biztonsággal folyt a vadászat. Igaz ugyan, hogy a nagyhatalmú vendég esténként a kijelölt táborhelyen nagyhangú és az erdő csöndes, süket világától meglehetősen idegen részegeskedést és nótázást csapott (ld. a róla szóló újsághírt), de Fronius még utólag se tett szemrehányást magának; hogyan is merte volna mértékletességre inteni tisztelt vendégét?! Ugyan nem kellett később semmiféle ítélőszék vagy más, a közvetlen hozzátartozók rosszalló tekintetén kívül eső fórum elé állni, de hát végül is az ő vadászatán esett e tragikus malheur.

Ödön gróf a harmadik nap délutánján tűnt el – azt mondta unokájának, Gyulay Kázmérnak, hogy most egyedül vágyik bóklászni és ellovagolt a Czipa rosu lapos irányába. A kölyök, kit magával cipelt erre a kirándulásra, az utolsó emberi nyelven szóló volt, akivel a Graf beszélt.

Fronius doctor addig még sose sírt, szüleit olyan korán elvesztette, hogy nem tudott elmerülni az érzelmek mélységeiben, de amikor meglátta a szikláról lepottyant, összetört csontú államférfiút, kicsordultak a könnyei.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fenyővíztől már délelőtt kapatos Ödön úr kiszenvedett, a jó gazda, a gondoskodó barát lekürtöltette a vadászatot. Igyekezett magát elfoglalni, hogy a pusztulás e szinte köznapi látványa ne kényszerítse önmarcangoló kérdések feltevésére.

Amint fedetlen fővel ballagott a szalmán zötykölődő tetemet szállító szekér nyomában, a lefelé tartó szűk, kanyargós erdei utakon, a végleges elmúlás fölötti megrendülés mellett ócska közhelyek jutottak az eszébe. Mereven bámulta a szekérre fektetett ide-oda himbálódzó hulla kifogástalan vasalású csizmatalpát; hát ennyi az egész?, hát így múlik el ez a boldog földi élet?; – ennél többre még akkor se futotta, amikor a kígyózó menet a városkába ért és a kíváncsiskodók sorfala között a házához ért. Még a gróf családjánál tett beszámoló se volt olyan kínos, mint amit veje, Gyulay Domokos nem sokkal a beérkezés után markáns kérdéseivel producált. „Hát maga ilyen semmi akaratú ember, aki a gyengébbnek csak parancsolni képes, de a hatalmast békében hagyja? Miért nem dobatta el nagyméltóságú vendégével azt a nyavalyás cujkát? És miért hagyta, hogy maga kóboroljon az amúgy is életveszélyes sziklák között?” – Fronius csak hallgatta a szemrehányást, s aztán jobb érv híján azt kiáltotta, kicsi, éles fejhangon: „Elhallgass, ebben a házban én vagyok az úr és kérdéseket is csak én tehetek föl!” Már rég bosszantotta, hogy több évtizedes munkálkodását egy minuta alatt semmibe vette családja, midőn megengedte, hogy veje ideköltözzék, s noha a szelíd kinézetelű mérnökben semmi rosszat nem sejtett, de a keserűnél is keserűbben kellett tudomásul venni, hogy a házat átjáróháznak használja, beköltözik a nappaliba, a bibliothecába, még szerencse, hogy a kertet nem veszi birtokba. Igaz ugyan, hogy a mérnök szinte egész nap a bányában kuksolt, és ott közmegelégedésre dolgozott, s ha hazajött, néhány protocoll-mondaton kívül alig szólt és a terveit rajzolgatta, de Fronius legnagyobb ellenkezésének dacára olyan férfiakkal tárgyalt esténként, akiket sose engedett volna a házába. Némedi lelkészen kívül, aki a helybeliek gyülekezetének volt a pásztora és intransigens magatartása miatt több titkos levélben hívták fel figyelmét felforgató jellegű eszméinek letörésére, veje az ő házában fogadta testi-lelki jóbarátját, Csepregi poétát is, aki meglehetősen szennyes múlttal rendelkezett, talán Fronius doctor volt az egyetlen e széles, hegyes vidéken, aki a most románokat írogató okuláros férfiú korábban viselt prózai dolgait kimerítően ösmerte. Ám ez csöppet se zavarta Gyulay Domokost, és infernalis természetű barátját a Fronius-házban fogadta. Sőt, elmélyült beszélgetéseket is folytatott a zűrös magánéletű poétával, Fronius doctor nem kis bosszúságára. Vagy jó néhányszor megfordult a házban bizonyos Szűts tanár is, aki, azonkívül, hogy onokáját az elemi ösmeretek elsajátítására tanította, városszerte hírhedett figura volt különcködései, verekedései, pökhendisége, és bezárkózó, mindent tagadó életvitele miatt. A doctor úr kerülte a velük való találkozást, tán félt is a külön-külön nagy észcapacitású férfiakkal való beszélgetéstől, aztán meg azt is tudta, hogy neki, mint a rend letéteményesének, kötelezettségei vannak az itteni jelenségek objectív megfigyelésében. Hiába csosszant néha kedve, hogy találkozzon ezekkel az urakkal, belátta, hogy életét már csak így, jelentések, ökrök, ürük, kappanok, méhek társaságában kell leélnie.

Zuhogott az eső, tocsogós, kedvetlen szeptember volt, amikor Fronius jogi doctor és consiliarius regius élete első komoly temetésén részt vett, bár, s ezért hálát adott a Mindenhatónak, eddig már tisztes kort ért meg. Szerencséjére, vagy talán pechére, hiszen az oratio megtartására országos méretű potentátot kértek fel, s a zuhogó esőben nem neki kellett tartani az eloquentiával teljes búcsúbeszédet, csak álldigált a részére kijelölt társaságban, megyei és országos capacitások között. Bár ez önmagában is elég megtisztelő volt, zsinórral kihányt dolmányú, csákós kalpagú, aztán fekete söveges, fehér abaköpenyes hajdúk díszsorfala között kellett elhaladni; – aztán ez a setét, de mégis felséges temetési pompa ugyanúgy kötötte le Fronius Karl figyelmét, mint akkor, amikor a méltóságos grófi hulla elszállításáról rendelkeznie kellett.

„Hát íme, megtért a gazda!” – kezdte oratióját a felkért búcsúztató, s ettől a perctől, noha Fronius doctor is hasonlóan mélyen szántó gondolattal kezdte volna perorálását, nem figyelt oda. Furcsa, de mihelyt megérkezett a székvárosba, melyet jó néhány évig nem látott, semmi elragadtatást vagy melancholiát nem érzett, hanem furcsa módon Lidi doctorra gondolt, s mivel a collega kicsapongó életének oly hamar vége szakadt, egészségére bizony ivott néhány pohárral. Automaticus mozgással haladt a sír felé, amerre a tömeg sodorta. A visitatiók nem viselték meg annyira, mint sejtette, a grófi rokonság tudomásul vette a történteket, de Froniusnak egyáltalán nem akartak nagyobb szerepet adni a kézenfekvőnél. Ösmerősen ballagott ugyan a fényesre koptatott lépcsőn, fogadókban, hallokban és a vendégszobákban is, de a kutya se törődött vele, ami ugyan kissé váratlanul érte, de tudomásul véve mellékszerepét, felkereste a szomszédos kimérést, ahol a tulajdonos füléhez hajolva bizalmasan felvilágosította: „Képzelje, a gróf úr nagy borpióca volt!”

A gróf halálát követő évben a Mörul aljában senki se változtatott irányt, nem változott a jól-rosszul bevált nagycsaládi szereposztás se, s minden olyannak látszott, mintha nagy-nagy kenetteljes béke szállt volna a környékre is, megadván mindenkinek azt, ami ebben az álságos közmegegyezésben benne foglaltatik. Ha jelentést kellett írni, Fronius volt az első, aki beadta fogalmazványát, a bánya úgy termelt, mint idáig sose, Gyulayné sz. Fronius assz. epekedő, szinte szerelmes leveleket írt fivérének, akit hol ide, hol oda helyezett a kiszámíthatatlan katonai logika… Gyulay Kázmér mint földi paradicsomban, Némedi lelkész legkisebbik fiával járta a hegyeket, a kiépülő feredőház környékét, à la diable tört borsot öreganyja, Froniusné orra alá. A derekát fájlaló öregasszony gutaütéses, hízott libára kezdett hasonlítani, s Fronius Karl jogi doctoron is egyre többet vett erőt szerzett, kellemetlen betegsége (nodus haemorrhoidalis). De a ház persze állt, leggyakoribb vendége Csepregi volt, akiről egyre bosszúsabban állapította meg Fronius doctor, hogy egy hatalmas, díszes darab ex specie canina a kutyák fajtájából, amire veje lemondóan legyintett; még tán Némedi lelkész volt az, akit többé-kevésbé eltűrt a környéken, de róla meg azt tudta, hogy izgága csiklandozókkal van alig leplezett connectióban. S hogy életében betöltse azt az űrt, mely Ödön gróf halálával keletkezett, öregedő fejjel barátságot kötött egy székvárosi collegával, akit már hivatalos minőségében jól ösmert, s afféle kibeszélhetnéki viszketegségből, a cabinetummal tartandó összeköttetés „tökéletessége” miján állandó levelezést folytatott vele. Családjának titokzatosan hangzott az egyre gyakoribb „Dani barátomnak jeleztem”, „Dani barátom tudja”, „Dani barátom intett” sokat sejtető, de keveset mondó megjegyzés, ám éppen emiatt kellett lenyelnie Fronius doctornak az utóbbi évek legkeserűbbnél is keserűbb levét: amikor egy alkalmi szóvita során vejének és az ott terpeszkedő Csepregi poeticusnak drága Dani barátjával akart érvelni, a szemöveges, kissé mólés állapotú poéta a fejéhez vágta, mégpedig Fronius doctor anyanyelvén, a fülborzasztó mondatot: „Lecht Ihr mich und die Obrigkeit im Arsch!”

Minden, ami oly végzetes következménnyel járt, ősszel, a lombok rohadásával kezdődött. Harsogóan tiszta volt az idő, a környéken a változásokkal teli világból semmi se látszott, amikor egy magányos lovas vágtatott, pontosabban ereszkedett le az erdei hágón, de jól ösmerte a rejtett ösvényeket, mert a boksák és a bányalejárat felől farolt a meredek kaptatón, ahonnan váratlan vendéget nem lehetett várni. Poros, izzadságszagú egyenruháján, mely ezredének kék dolmányos, tiszti zsinórzattal kivert parádés öltözete volt, semmi ösmerőset se fedezett fel rajta senki, aki a koraesti órában a poros, tehénganés utat figyelte. Fronius kapitány csatakos, izzadt, habosra vert lovát Szimionra bízta, aki örömében akkorát rikoltott, hogy a háziak rosszat sejtve tódultak elő.

Azokat a híreket hozta, melyek azóta már benyargalták a hegyeket, völgyeket, bérceket, rónát, sivatagot és folyópartot, a legutolsó homokdűnét is; az ellenség kitakarodik az országból. Fronius doctor nagy csalódására, álmainak meg végképp elrontójául fia még a gőzölgő tarhonya fölött egy lendülettel közölte, hogy átállt a revolutionärek oldalára, mert bár eleget okoskodtak a kérdés felől, de jól meghányva-vetve, nem lehet kétséges, hogy a hazafiúi kötelezettségnek csak ily módon lehet eleget tenni. Fronius Karl ekkorra már átadta helyét az asztalfőn Gyulay Domokosnak, mondhatni, a forradalmi szelek odébbfútták, de ez a felállás most szerencsésnek bizonyult, mert kezében megemelkedett a fajánszedény, s ha korábbi helyén ül, megkövesedett szokása szerint, a tálat tarhonyástól-merőkanalastul kihajította volna a csukott ablakon.

„Micsoda?!” horkant fel, de látta, hogy az asztalvégen csámcsogó unokáján kívül senki se figyel rá, kiköpte az ételt. „Pfuj”. S ha volt siratnivalója, most bizony elsirathatta a maga teljes scáláján szívének fájdalmát és gerjedelmét, mert látta az eredményt, vagyis hogy gutaütéses felesége szemével simogatva, gyönyörűséggel eltelve nézi egyszem fiát, hogy lánya a széken megemelkedve oraculumi nyilatkozásnak értelmezi az éhes, habzsoló kapitány szájából odavetett félszavakat, hogy még a kimért modorú veje is kipirosult arccal bitorolja az asztalfőt, hogy kölökkorú onokája, ölében tartva a leszórt mentét, vígan lapátolja magába az ételt, de vele, vele aztán még a városka legutolsó ölebje és kankutyája se foglalkozik. Becsületére legyen mondva, hogy valóban igyekezett renegát fiával értelmes szót váltani, de legelső próbálkozására, amikor rövid ideig ugyan, de ketten maradtak, a fia elhárította: „Ugyan apám, tudom, mit akarsz mondani. Te mindig tétováztál, és most hagyj engemet utamon.”

A mozdulatban és az elhangzott szavakban, bármennyire rosszul estek is Fronius doctornak, benne volt az a biztonság és erő, amelyet ő oly sokszor hiányolt másokban, s ezt néha magában is megfogalmazta, hisz nincs annál keserűbb, mint annak végiggondolása, miszerint oly csekély azoknak a száma, akik a politicai mozgalmaknál a saját meggyőződésüknek áldozzák fel magukat. Ezt is tudni akarta a fiától, de viselkedése, rövid látogatásának egész hangulata nem hagyott kétséget a boldogtalan apában. Ám hajnalban felkerekedtek és a bányabejárat fölötti ösvényig kísérték a kipihent katonát; – fújt a szél, köd ült a magos hegy tövén, de a boksákból méltóságteljes füstcsík tekeredett a felhők felé, lovat és lovasát elnyelte az erdő.

Még azon az ősszel, mely váratlanul enyhe volt, és Fronius doctor nyitott ablaknál aludt, a környező falvakban megverték a lármadobokat. De addig semmi biztos hír nem érkezett, amíg Szimion egyik távoli rokona meg nem jelent a háznál és kérte, hogy a doctor úrral beszélhessen. Ugyanolyan ködös, finoman szitáló esőt hozó hajnal volt, mint néhány héttel korábban, amikor Fronius Karl az idegen társaságában felkerekedett és a bányakohóknál, agyagos, vizes sarat dagasztva, ellovagolt. Három napig senki sem tudott róla. S a kósza hírek, sohase érzett narancsillat, szemfényvesztő gyorsasággal terjedtek, fel nem fogható képtelenséget terjesztve, mely szerint tömegmészárlások zajlottak le a környéken és lándsás landsturmok szállták meg a hágókat, hegyi ösvényeket, horhosokat és a szálasabb erdőket, melyek lombjukat vesztve semmiféle menekülést fedezni nem tudtak; – ha e vadul kerengő rémhírek nem terjedtek volna vonatgyorsasággal, Fronius Karl távolléte fel sem tűnik senkinek. De a bizonytalanság megszülte a maga újabb rémmeséjét, annak igazolásául, hogy a hírek gerjesztőinek mégsem lehet olyan könnyen, medve a bocsától, farkas a kölykétől, a tényektől elszakadnia.

Kitől eredtek ezek a találgatások? Kinek állt a jól felfogott érdekében, hogy e világtól eldugott, hegyektől, bükkösöktől, szikláktól, bányakohóktól takart, úttól, vasúti pályától messze eső vidéken hamis híreket terjesszen? Ó, hát mi sem áll távolabb az emberi elmétől, gondolkodott Gyulay Domokos, mint az, hogy a külső események alakítására semmi esélye nem lévén, legalább a dolgok belső alakulására gyakoroljon befolyást. Ennek ellenére ő is nyugtalanul járt-kelt, ráadásul látnia kellett, hogy az éveken át tapasztalt békés, mondhatni jámbor hangulat, melynek kialakításában nem kis részt vállalt socialis moraljával, váratlanul megváltozott, s ezt már nem lehetett csupán a zavaros politicai körülményekkel magyarázni. De hát mi történt?! Napokig törte a fejét, ám nem tudott meggyőző magyarázatot adni. Azt viszont aggódva látta, hogy a szűk harisnyás, rövid ujjasba öltözött, hosszúszárú csizmás emberei még annyit se beszélnek, mint annak előtte, s hogy a gondosan ápolt vidék, az átvonuló fegyveresek kiszámíthatatlan mozgásától, ide-oda csavargásától, látszólag öncélú vonulgatásaitól egyre inkább egy nyílt átjáróházhoz kezd hasonlítani.

Kissé zötykölődötten, de korához és a hosszú úthoz képest mégiscsak frissen Fronius Karl koraeste érkezett meg, amikor a ház bibliothecájában veje Csepregi poeta és Némedi lelkész társaságában disputált a várható eseményekről. „Tárgyaltam a felkelőkkel”, szólt be az érdeklődő férfiak láttán az ajtóból, „ennél többet most nem mondhatok”. – „Bizony nem kedves az Úrnak az efféle titokzatosság”, morogta félhangosan Némedi lelkész, de hiába példálózott az Úr nevével, mindannyian tudták, a ház urából nem szedhetnek ki többet. Meg aztán nem is nagyon voltak rá kíváncsiak, ösmerve Fronius doctor cirkalmas modorát és munkamódszerét, nem hitték, hogy az általánosságok és jogszerűségek leszögezésén kívül valamit sikerült volna elérnie; bár nehezen elképzelhető hogy akik magukhoz rendelték, a jogelmélet és az alkotmányosság kérdéseiről akartak vele szót váltani – theoretice. Vagy statusa és főképp származása miatt hívatták a támpontra? Annyi bizonyos, hogy a ház ura soha nem volt hajlandó számot adni kirándulásáról, s noha lelkében szörnyű küzdések játszódhattak le, ettől a naptól saját szobájába zárkózott, s unokáján és a főzőlányon kívül senkivel sem tárgyalt, bár néha mintha szükségét végezné, az éjszakai holdvilágnál kiballagott a szénakalangyákhoz, de családja látta, hogy ott tárgyalásokat folytat a havasról leereszkedett emberekkel.

Kissé megkönnyebbülten ült az ebédhez, délelőtt kisétált a feredőházhoz és meleg localis curát vett a kádasban, viszkető aranyere, újmódi morbus hungaricus, fájdalmának enyhítésére, amikor a Szimion hozta újság és a szinte ezzel egy időben megszólaló lármadobok tudtára adták, hogy a magyarok bevonultak.

Az a nap volt az igazi szenvedések kezdete, Fronius Karl jogi doctor sanctuariumába ugyanis senki hívatlan nem léphetett, és az éjszakai tárgyalások is megszakadtak. Kockázat nélkül hírekhez se jutott, s olyasmire kényszerült, mint addig életében sose: pénzt kellett kidobni az informatiókért. „Ha már kótyavetyélnem kell a félrerakott vagyonból, legalább kimerítő hírekhez jussak”, gondolta bosszúsan beretválkozás közben; a bevonulás napján levágta szakállát, de nem volt egészen nyugodt, hogy a besúgói pénzből sikerül valami használható informatióhoz jutnia.

„Drága Dani barátom”

        hajolt könyvekkel megrakott íróasztala fölé, hogy összegezze az elmúlt héten történteket, „nem botlottam legutóbbi levelemben, midőn azt írtam, infernalis napokat élünk, de mivel azt akkor nem bogozhattam csupaszra, à la barbe tiszta szándékomnak, most az idő járásnak tisztulásával, több rendben részletezem az eseményeket. Micsoda verése a sorsnak, hogy éppen én kényszerülök rá, hogy ígyen beszéljek. Bárcsak kívánhatnám másoknak, mit nekem kellett átélnem, s ami várhatólag vár rám. Mint aki a tüzet nézi, s mennél tovább figyeli, mint omlik szét a parázs hamuvá, olyan megbabonázottan, meredten, bénán állok tehetetlenségemben. Annak tudomásulvétele, hogy mindenki fejveszetten viselkedik, még nem esne nehezemre, de hogy ennyire tartósan romlik el családom és köztem minden, arra sose számítottam.

Tiltakoztam elsőbben az ellen, hogy a házamba bevonatozzanak, kertemet letapossák a katonák. Semmi foganatja nem volt, ezért kellett nagy kanállal enni a keserű kását. De legalább szobámban és méhesemben nem molesztáltak. A bányai megbeszéléseim félbeszakadván, egy összekötő maradt a faluban, aki e percig nem jelentkezett. Ha lehet még menteni a helyzetet, mely inkább emlékeztet a sivatagi tévelygésre, csak a korábbi rend visszaállításával képzelhető el. A felkelők álláspontja is hasonló, erről tárgyaltunk a titkos összejövésen, azonban óva intettem őket a törvénytelen túlkapásoktól. Ennek se lett sok foganatja, mint az ösmert események bizonyítják. Védekezni nem lehet a jogsértések ellen: erőszak, foglalás, gyújtogatás, rablás, fosztogatás és a gyilkosságig, sőt a mészárlásig menő qualificatiók csak újabb retorsiót váltanak ki. A vérbosszúról nem is beszélve. Meg amúgy is azt tapasztaltam, hogy ők is hasonlóan megosztottak, mint a revolutionärek, és irányzataik nyílt harcban állnak egymással. Megbékíteni egymást semmi esély, türelemre és a hadihelyzet várható fordulására hívtam fel a közfigyelmet.

Tiltakoztam másodjára az ellen, hogy a saját házamban közös asztalhoz akartak kényszeríteni egy Mosonyi nevezetű lármázóval, kiről korábban pár sornyi említést tettem. Nem fogadok el, még a keresztyéni humanismus nevében sem, melyre kiváló észfödelű, de elvakultan liberalis vejem figyelmeztetett, olyan politicusokat a környezetemben, akik a nyílt lázadásnak nem csak hogy szószólói, de lándsás-álgyús brutálisai. Szerfölött csodálom és sajnálom azokat, kik a vakságban odáig jutottak, hogy minden mérlegelő készséget sutba felejtve, a csodánál is csodásabb égi beteljesedésben bíznak. És szomorú szívvel kell megállapítanom, hogy házamnak népe hamis ékesszólás alatt szédeleg. Mintha a halomra gyűjtött, összecsömöszölt rózsalevelek gőzeletei nem szédítenék el fűszerszámos és balzsamos illatjok által rothadások közepette fejünket! De vajon ki szagolhatja a potpourrit sokáig főszédelgés nélkül?

Harmadszor már nem tiltakozok semmit. Lányom, kit elégszer figyelmeztettem, de parancsszavamra engedetlenül bátyjára hivatkozott, nap nap után tépést csinál, organisálja a kóroda építését, declaratiókat fogalmaz, éjszakai táncot, lampionos felvonulást tart, szabadságfát emeltet és a vezérkar nyomában jár. Ezt még vejem se nézi jó szemmel, hisz az ő politicai ideálja a köztársaság eléggé el nem ítélhető rémálma, de ő legalább, amennyire visszahúzódhat álgyúkat öntő bányájából, annyira criticusan szemléli a földi hatalom itteni tündöklését.

Hogy visszamenjek végezetre a környűlállások megjobbítására; számításaim alapján, melyet az informatorok kútfejéből lombikáltam, egy, legtöbb két hétbe telik, amíg a környék megtisztul. Sőt, a moszkák harci huri-hurija már idehallik. De hidd el barátom, ezekben a nehéz napokban igazi társam és az én egyetlen historicusom legelsőben is Buffon, a természet képírója, ki a maga nemében szinte egyetlen ember. Kitől nemcsak hogy bölcseletet, de az igaz-kifürkészésének új methodusait lehet ellesni! És ez nekem ma éppen bővileg elég.

A bőségesenszólást, mely tollamat vezette, ígérem, csak akkor fogom megismételni, ha baj nélkül vészelte át házam a rettentő megerőltető napokat, s a gyors lábú póstára vidámítóbb híreket bízhatok.

Élj szerencsésen. Ajánlom magamat nagy tekintetű barátságodba.

Fronius Karl”

Az ősz, a várakozások és jóslatok ellenére nemhogy enyhet, hanem szinte semmi változást sem hozott. Volt ugyan valami affaire, mikor a Mosonyi kapitány vezette katonák kivonultak, s Fronius Karlnak még majd egy évig kellett készülnie, hogy Gröber százados befusson egy csapat chevau-léger élén.

„Nem lehet nem elfelejteni végzetesen hibás viselkedéseteket”, mondta Fronius jogi doctor családjának idegesen, amikor a katonák által elhagyott, tiszta situatióban nemcsak ő, hanem a városka lakossága botrányos csöndben várta, mi történik velük.

Sorra csődöt mondván a számítók és jósdai ügynökök speculálása, békésen hullt le a hó, járhatatlanná téve, évek óta először, a városkába vezető utakat, s különösen a hegyi átjárókat.

Olyan tél és tavasz köszöntött az izgatottságát palástolni képtelen publicumra, amilyenre senki sem számított. Még tán maga Fronius is hajlandó lett volna a megáradt folyóhoz akképp lesétálni, hogy ez alól a rettenetes asiai mozdulatlanság alól kivonja magát, de a beállt olvadással, sorra fertelmesen setét hírek futottak be. Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius menekülésképp rákapott a hegyen való kószálásra, hogy ne lássa házát és renitens háznépét; kiváltképp élvezett olyan fedett, agyagos ösvényen hegyi lovával felkaptatni, amelyet csak az esztenán lakó pásztorok használtak és a városkában lakók nagy ívben elkerültek. „Ha a halált nem kerülöm és fölkészülten várok arra a csöndre, mely körülvesz, talán nem fáj majd az elképzelhetetlent elfogadni.”

Meglepetésére, nehézségek nélkül haladt felfelé és farolt le az úttalan ösvényeken, ami azért jelentett nagy élményt, mert eddig, noha tulajdonképpen szeretett lovagolni, és apró, vékony férfiként ez nem is okozott számára nehézséget, sose vette észre a lovaglás fölszabadító örömét. Még akkor is váratlan volt e felfedezése, ha most se figyelt arra, vajon elegáns-e a lovaglása, vagy azt se érezte túlságosan meghatónak, hogy szinte paradicsomi szépségű vidéken halad át; passziója váratlanul ébredt fel és csak azon ügyködött, ne találkozzon senkivel. De hát végül is azt a szomorú tényt kellett végérvényesen feldolgoznia, hogy egyetlen fiáról országszerte elterjedt a hír, hogy Fronius major nemcsak hivatásos katona, hanem immár professionista revolutionär, aki ráadásul nemcsak saját natióját izgatja teljes tekintélyével, hanem proclamatiói révén a ráczokat is követésre szólította fel. Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius a nyeregben izzadva és hegyi hátaslovát nyugtatva egész életének sorsszerű csapásaként fogta fel a rossz hírt. Vajon hol rontotta el véglegesen és megfordíthatatlanul gyermekei nevelését? S ha kicsúszott, márpedig reményeivel ellentétben, kicsúszott kezéből a gyermekek felügyelete, a felelősség teljes egészében őt terheli-e? És végül, hogy történhetett, hogy szinte észrevétlenül, noha mindig meg volt győződve a családi ügyek kézbentartásának biztosságáról, hogyan történhetett meg a szörnyű eset, hogy most, kimondva, kimondatlanul a barikád egymással acsarkodva szembenéző oldalán állnak? „Talán nem úgy szerettem őket, ahogy kellett volna, s talán figyelmetlen voltam” – gondolta a lehajló ágak elől törékeny madárfejét elhúzva. „Feladhatom-e őket? Jogom van-e elárulni meggyőződésüket?” – ezen már akkor is gondolkozott, amikor fekete hátaslova pár hónappal korábban a titkos megbeszélésre vitte. De nem fordult meg és vissza se nézett.

Veszve a szabadság!, mondták az emberek, és eddig hitvány zsoldosként hallgató falusi embere is felbukkant; igaz, még a tavaszon elporzott a hegyek felé, de üggyel-bajjal visszakeveredett és félrehívta a pipinc jogi doctort. Ekkor tűnt el másodszor, immár egy teljes hétre, de ezt az útját meg kellett gyónnia. Az utak akkorra már jobban hasonlítottak az afgán sivatagok karavánok járta ellenőrzött útjaira, mintsem szűzi hegyi ösvényekre.

Fronius Karl jogi doctort a felkelők bizalma rendelte magához, nem pedig ukáz és parancs, s ő üzenetet sem hagyva maga után, fellovagolt a hegyekbe. Nyárvégi délután volt, amikor vezetőjével, a kis, elhagyott, de nyüzsgő faluba ért és azonnal az elöljáróhoz vezették. Ez lelkesen előadta, hogy véletlenül épp a falusi kaptatóra igyekezett Kmety menekülő fényes csapata, de eltévedve, mind a hágót ellenőrző falusiak kezébe futottak. „Generális a főnökük!” mondta kezét elégedetten dörzsölve az ötven körüli ember, „nagy fogás, mert itt tábornoknak írmagját se láttuk.”

„Melyik?”, kérdezte automaticusan Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius és a választ hallva reménytelen indulat szállta meg, mert ha el is átkozta forradalmár és szabadságharcos fiát, de különösen most, hogy vesztésre álltak, felajzva várta a róla szóló híreket.

„Mit tegyünk, doctor úr?”, kérdezte a falu elöljárója és kimutatott az esőverte lucskos uccára, ahol felfegyverzett landsturmok várakoztak, és a környék lakossága előbújt a beígért látványosságra. Két napja már nem kapott meleg ételt a barna szemű, lengő szakállú hallgatag tábornok, akit három társával jobb híján a granáriumba zártak, de Fronius jogi doctorral se akart szóba állni, amikor azt hozzávezették. Alacsony, gerendás, döngölt földű szobában tartotta a kihallgatást, a szakállas, egyenes tartású férfiú beverte a fejét az alacsony ajtónyílásba.

„Önnek sincs mit mondanom”, tagadta meg a választ és a kísérők se nyilatkoztak, de annyira nyilvánvaló volt, hogy menekülés közben tévedtek rossz irányba, hogy Fronius inkább csak a jogszerűség látszatát akarta e beidézéssel kelteni.

„Vigyék vissza őket!”, parancsolta a csalódott embereknek és a délutánt azzal töltötte, hogy megpróbálta felidézni, milyen hírekből ösmeri a foglyot. De csak addig jutott ama katonai pálya reconstruálásában, hogy magos, szakállas foglya csak az utóbbi hónapokban kapta meg a rangot, s a végjátszmában könnyen lehetett előrelépni; – éktelen kiabálásra lett figyelmes, mintha váratlanul megnyíltak volna a pokloknak kapui, férfiüvöltés keveredett asszonyi és gyermeksikoltozással, hevesen döngött a föld, recsegett a kerítésdeszka. A szűk konyhában az izgatott falubíróba botlott, aki érte futott. „Itt vannak a katonák a polyák tábornokkal!”, kiabálta és megszokott mozdulattal elemózsiát rakott tarisznyájába, „csak a kert felé menekülhetünk!” És magával ráncigálta a tehetetlen Fronius Karlt, akinek arra sem maradt ideje, hogy mérlegelve a situatiót, szabadon döntsön. Az attak, égi gyorsasággal, ahogy a nyakukra zúdult, olyan hamar futott tovább: a hegyoldali tisztásról látták, hogy vagy harminc lovas vágtat be a faluba és egyenest a falubíró portája előtt nyergelnek és ellenállást nem tűrve, igaz, csak az asszonyok maradtak otthon, a granárium ajtaját feltörve kiszabadítják a falu foglyait. Majd rövid tanácskozás után arra az ösvényre kaptattak, amelyen Fronius jogi doctor vezetőjével érkezett; R.-bánya felé ez volt a legrövidebb út, s ezen az irányt tartva tévelygés nélkül a Fronius-házhoz ereszkedtek a látogatók.

Fronius Karl nem tudhatta, mivel a hegyi faluban maradnak még két napig, de sejtette, hogy akik elől a fák közé menekült, noha nem lett volna életbevágóan fontos futnia, valóban házát tisztelik meg éjszakára; bajt, viszályt, szenvedelmet, soha nem látott égiháborút hozva családjára. Ez és a következő éjszaka volt az, amikor az apró, pipinc ember hosszú évek óta, tán a döntő fontosságú, Ödön gróffal való visitatiója előtti éjszakához hasonlóan, nyitott, égre meresztett szemekkel aludt.

(Következő számunkban folytatjuk)