Hamana Zsolt

Elfajult próbálkozás

Závada Pál: Idegen testünk

1940 szeptemberében népes társaság gyűlik össze Weiner Janka tetőteraszos lakásán. Közös bennük, hogy üzenetet hoztak a számunkra. Mindegyikük külön-külön, és együtt egy nagyot is.

Megjelenik Janka bátyja és öccse, a későbbi kommunista pártvezér, Weiner Jakab, valamint a keresztény pap, földalatti ellenálló Ottó. Érkezik Janka két korábbi jegyese, a német kultúrügyekben járatos Raposka Kárli (nejével, Sárival), valamint a nemzetvédő, sváb származású Flórián (Flamm) Imre alezredes. Meghívást kap a Jankába reménytelenül szerelmes Flamm Johannka, aki „a magyar Goebbels akart lenni”, a házigazdáért szintén epekedő Urbán Vince, a stílussal igen, de nézettel nem rendelkező katonai tudósító, egyébként a Flammok kisemmizett unokatestvére. A vendégek között találjuk még Kulcsár Emmát, Janka unokatestvérét, aki Jankához hasonlóan katolizált zsidó, vele van fia, Palcsi is. A vacsorán találkozik Janka először későbbi szeretőjével, Dohányos Lászlóval, aki egy korábbi Závada-regényben, A fényképész utókorában is szerepelt már, később Dohányosból kommunista miniszter lesz. Befut még Futár Endre frissen díjazott irodalmár-újságíró nejével, Anikóval, és egy másik firkász, Iharos Bálint is.

Futár és Iharos szinte megérkezése pillanatában interjút készít (szerepük szerint mégiscsak újságírók) az Erdélyből frissen visszatért Flóriánnal, itt hangzik el a már sokadik vészesen antiszemita mondat: „Ahogy gyarapodik édes hazánk anyanemzetteste, úgy szaporodnak a mi drága jó zsidaink is”.

Egyértelmű, a könyv alakjai létező szerelmeik, félelmeik ellenére is csak szócsövek. Závada korabeli beszédek, jegyzőkönyvek, újságcikkek, naplórészletek szövegeit adja szereplői szájába, akik ettől még hajnali háromkor, részegen is képesek a megfelelő érveket felhozni a kommunizmus, a vegytiszta fasizmus vagy a magyar nemzet mellett.

A szereplők tudják, hogy háború idején nem lehet hátat fordítani a történelemnek, muszáj állni valahova, a közösség adja a biztonságot, a változtatás lehetőségét. Az átlagemberek ekkor hozott döntései nem a saját döntéseik, éppen ezért megbocsáthatóbbak, ezt is próbálja kifejezni Závada, amikor a közügyekben megfosztja alakjait az önálló személyiségtől és vendégszövegeket, legtöbbször valós politikai propagandát használ a párbeszédekben, még ha ez nem is életszerű végeredményt hoz. Bár mindenki zavaróan jól értesült és benne van a dolgok sűrűjében, a kezdeményezés jogos. Mi másról beszélgethettek az emberek a kezdődő háború idején, mint a közügyekről? A technika eredményeként a könyvnek nincs igazi főszereplője, a tetőteraszon megforduló alakok egyenrangúak, csak a férfiak figyelmének középpontjában álló Janka emelkedik ki közülük. Janka személyes pechje metaforája a II. világháború tragédiájának, az őérte epekedő férfiakat zavarja származása, Raposka egyenesen kimondja: „zsidó nőtől neki gyereke szülessen, az lehetetlenség”, Janka későbbi férje, lánya apja pedig Amerikába menekül, megsejtve a németek szándékait.

A könyvnek három fő ideje van, a vacsora Jankánál jelenti a középpontot, az 1944-es deportálások és a ’45–47 közötti koncepciós perek pedig a két fő mellékszálat. Közben számtalan idő- és helyszínváltással ismerjük meg a vacsoravendégek viszonyait, rengeteg egymás mellé rendelt alak van és nagyjából háromszor ennyi név és becenév, ha képben akarunk maradni, nem árt jegyzetelni. Ez probléma, amit súlyosbít a mű sajátos narrációja. A fényképész utókorában Závada használta már a többes szám első személyű elbeszélési módot, ott a „mi” a közös felelősséget, a közös bűnt fejezte ki, és egyértelmű volt, mikor ki beszél. Az Idegen testünkben a „mi” hol a buli szereplői, hol a kommunista párt, hol a Flamm család azon tagjai, akik a szobában vannak, de azok már nem, akik a teraszon, hol pedig második olvasás után sem dönthető el, hogy ki is beszél éppen. Závada ráadásul csavart még egyet a dolgon, bárki bármikor megszólalhat, beszúrhat egy véleményt, akár mondat közben is, ez hol nagyon működik, hol pedig olyan mondatszörnyeket szül, mint a „mondja majd Weiner az elnökpüspöknek, vagyis gondolja magában, mert hangosan egy árva szót se szólok”.

Kérdés, hogy az olvasó nehéz helyzetbe hozása önmagában is elégséges feltétele-e az úgynevezett magas irodalomnak.

A könyv második felében, miután átrágtuk magunkat a Flamm–Weiner-csoport eredettörténetén és mindenkit hozzá tudunk kötni politikai tömbökhöz, egy kémregényt kapunk, leöntve az író egyébként szimpatikus állásfoglalásával.

Az első háromszáz oldal hátterében megalakult a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos társaság, egyfajta polgári underground, amely hazánkat óvná és tisztítaná az idegen elemektől. A csoportban vállalt (helyenként csak feltételezett) szerepéért a hatalomra kerülő kommunisták 1945 és 1947 között Iharosra másfél, Flóriánra tíz év börtönt szabnak ki, a kémügybe keveredő Johannka még rosszabbul jár, de börtönbe jut az Ottóval konspiráló Futárné Anikó is, Urbán Vince sosem tér haza egy röplap miatt, Janka pedig hiába könyörög a pozícióban lévő testvérének és szeretőjének, senkin sem tud segíteni.

A koncepciós perek a könyv legjobb részei, találkozik egymással a demokratikus logika a kommunizmus működési mechanizmusával. A vádlottak padján állva rájönnek az emberek, hogy a bíróságon nem az igazságot akarják kideríteni, hanem a bűnösséget akarják bebizonyítani. Ekkor hangzanak el a könyv üzenetének felfogható tételmondatok a ’44-es zsidómentésben is részt vevő Jankától: „akik gyerekkoruktól fogva ezer szállal vannak egymáshoz kötve, még ha sok mindenben is, sőt perdöntő dolgokban sem érthetnek egyet soha, segédkezet kell, hogy nyújtsanak mégis egymásnak, amikor…”. A végül főszereplővé váló Janka már nem a megszokott semlegesen cinikus véleményét, hanem saját személyiség híján már a szerzőét szajkózza. Állítja, Johannka az iránta érzett viszonzatlan szerelem miatt tévelyedett és lett funkcionárius a nyilas pártban, „ő az én pedagógia csődöm” – mondja, majd felszólítja bátyját, tegyen valamit Imréért. „Akkor mentsd meg az én kedvemért! [..] És mert a legjobb barátod volt. Ha már az nem elég nektek, hogy ártatlan.” Míg Janka a vacsora magas rangú vendégei között próbálkozik az életmentéssel, a veréssel és kábítószerekkel kicsikart vallomásokba belenyugvó bűnösök elfogadják, hogy mást is tehetnek a kommunisták, mint hogy betartják a demokratikus játékszabályokat.

De mit tehet egy regény, ha jelmezként használt rasszizmusával provokálni akarta olvasóit, ám senki sem emeli a kezét, hogy Závada úr kérem, mire föl ez a műszalonzsidózás, próbálkozása annyira átlátszó, a könyv pedig annyira követhetetlen, hogy csak nagy küzdelem árán lehet még ennek kapcsán is levonni a már ezerszer levont tanulságot?

Szóval, mit tehet ilyenkor egy regény?

Büszkén vallhatja magáról, hogy a maga túlbonyolított módján ő is figyelmeztetett a demokratikus játékszabályok betartására, miközben az irodalmon túli világ fel sem figyelt a próbálkozására.