Kósa Sándor

Ez az a ház

A király tekintete

1979 nyara Lassan lépdeltünk a Fő utcán, a fáradtság mellett le kellett győznünk a forró és mozdulatlan levegő ellenállását is. A harmadik kis utcát kereszteztük, amikor megláttam ezt a háború előtt épült, háromemeletes házat, amint kékesszürke színével élesen elüt a környezetétől, és masszív tömbjével betölti a rakpartra kifutó utcát. Az ablakok szabályos távolságban ismétlődő bemélyedésein kívül nem tagolta semmi a felületet, ami unalmat árasztott, de egyben megbízhatóságot is.

Ekkor váratlanul, de még súlytalanul, ahogy egy felhőfoszlány vonul el a nap előtt, úgy éreztem, valahonnan ismerős ez az épület.

A földszintet egy vendéglő foglalta el, Andreával benyitottunk a félhomályos terembe. Senki nem tartózkodott bent, az asztalok szabályos távolságban álltak egymástól, középen félkörívben a padlószint alacsonyabb volt, mint egy süllyesztett színpad, és innen, egy csapóajtón keresztül lehetett a konyhába jutni. A mosdó közös előtérbe nyílt – ez ekkor még szokatlan volt –, nagyméretű szürke csempéi tisztaságot kölcsönöztek a helyiségnek.

Leültünk egy ablak melletti asztalhoz. Andrea az egyik székre tette a mappát, elővette jegyzeteit, és mielőtt belemélyedt volna, bocsánatkérő pillantást vetett rám. A legfontosabb vizsgájára készült, és képes volt az önsanyargatásig kínozni magát a jó eredmény érdekében. A beálló csendben át akartam adni magam a nyári délután okozta időtlenség érzetének, amikor felnézett a papírjaiból, és megkérdezte, hogy hívják II. Károly udvari festőjét, mert nem találja a jegyzetei között.

Látom magam előtt a poros utat, ahogy a busz zötykölődik rajta, távolban feltűnik az Escorial épületegyüttese, és hogy ott állok a kép előtt, amely az utolsó spanyol Habsburg királyt ábrázolja térdelő helyzetben, jobb kezében gyertyával.

Coello, mondtam. Felírta a nevet és bekarikázta. Aztán kinyitotta a mappát, kivette belőle Velázquez Udvarhölgyek című képének reprodukcióját, és az asztalra tette.

Újra láttam magam, ezúttal a Pradóban, ahogy ott állok az Udvarhölgyek előtt, az ötéves Margarita infánsnő engem néz, a kép nézőjét, ott vannak a címadó hölgyek is, a törpe nő, a kutya, fekvő testhelyzetben. Idáig minden rendben, csakhogy balra, ott áll maga a festő, amint éppen engem néz, és kezében az ecsettel mindjárt néhány vonást tesz a vásznon. De engem nem festhet, mert neki ott kéne állnia, ahol én állok. De ahol én állok, ott a király áll, mert a szemközti falon a tükörben (ezt vettem észre legutoljára), ahol az én arcomnak kéne feltűnnie, az övé, vagyis IV. Fülöp arca látható.

Ahogy ezt most újra végiggondoltam, megint elfogott az a különleges izgatottság, amit akkor éreztem. Felálltam, és az étterem másik végébe mentem, hogy kinézzek azon az ablakon, amelyen egyedüliként nem volt függöny. Balra volt a Parlament, jobbra a Lánchíd, és előttem az olajzöld színű Duna.

Végre kijött a pincér, visszamentem a helyemre, és megrendeltük a megkésett ebédet. Várakozás közben már nem volt türelme a képekkel és a jegyzeteivel foglalkozni, mégis muszáj volt ráböknöm a Velazquez-képre. Tudom, mondta, és láttam, hogy felírja a jegyzetei közé: a király tekintete.

A nap fénye áttört a függöny sárga szövetén, és Andrea ujjatlan, világoskék nyári ruháját türkizkék színűre változtatta. Már tudtam, honnan ismerős ez a ház. Itt találkoztam nagyapával utoljára.

Vasárnapi összejövetelek

1963 nyara Lekéstük a buszt, ilyenkor csak félóránként járt, gyalog mentünk a lejtős utcákon, apa folyton előresietett, alig bírtam követni, de nem szóltam, mert láttam, hogy feszült, ami ritkán fordult elő. Mikor rájött, hogy még van időnk, lelassított, átvette az én tempómat, és halkan, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, elmondta, hogy két hónappal ezelőtt nagyapa rosszul lett tanítás közben, de ezt nem tudhatja meg senki rajtunk kívül.

Utazás közben végig ezen gondolkodtam. A családban nagyapa volt a legtitokzatosabb, őt sehogyan se tudtam kiismerni. Mindig elegáns volt, ritkán szólalt meg, de amikor apáékkal beszélt, nem sokat értettem belőle, mert akkor még nem tudtam, hogy csak a zenében él, más már nem számít, néha a könyvek, amelyeket elalváskor olvasott.

Az Alagútnál szálltunk le, a Fő utcán apa megint gyorsabb tempóra váltott, a harmadik keresztutcánál mutatta, hogy ide jöttünk, ez az a ház. Kékesszürke volt és nagy. Azt már régóta tudtam, anyámtól, hogy bizonyos vasárnapokon apa, nagyapa és öccse, Zoli bácsi, találkoznak ebben a lakásban, amit nagyapa a harmincas évek végétől bérelt, hogy a zongoraművészek továbbképzésével járó zajoktól mentesítse a családot.

Gyalog mentünk fel a harmadikra, nagyapa már ott állt az ajtóban. Alaposan megnézett, kezét a fejemen tartva. Apa elment mellette, és bentről már hallottam is Zoli bácsi dallamosan mély hangját, amivel úgy tudott bánni, hogy az énekesek mind irigykedtek rá, pedig ő csak hegedűn játszott. Gyere, mondta nagyapa, megmutatom a lakást. A zeneszoba tette rám a legnagyobb hatást a két hatalmas Steinway zongorával, ott álltak a fal mellett, és amilyen szögben néztem őket, úgy változott, csúszkált rajtuk a fény. Az ablak mellé egy asztalt toltak, rajta kották feküdtek meg egy térkép.

Kimentünk a konyhába, ahol a felnőttek kávét ittak, én kaptam egy narancsszörpöt, és amikor láttam, hogy velem nem törődnek, visszamentem a zeneszobába, és annak ellenére, hogy tudtam, nagyapa nem szereti, leütöttem egy-két hangot a zongorán, majd kimentem az erkélyre, mert ellenállhatatlanul vonzott a Duna. Balra volt a Parlament, jobbra a Lánchíd. Sokáig bámultam a vizet, aztán a szemközti házak megvillanó ablakait figyeltem, amint a budai hegyek fölött járó nap fényét verték vissza. A Duna felől feltámadt a szél, jellegzetes szagot hozva magával, hangtalanul kinyitva a könnyen járó erkélyajtót. Zoli bácsi visszafojtottan is erős hangjára megfordultam. Apa és ő az asztalnál álltak, a térkép fölé hajolva.

Valami olyasmit mondott, hogy apának döntenie kell, mert az idő fogy, a rendszer a konszolidáció jeleit mutatja, ezt a szót használta, konszolidáció, és nagyapa nem tud majd segíteni, hiszen apa tudja, hogy ő miről beszél, és láttam az erkélyajtó tükröződő üvegében, hogy nagyapa felé mutat, aki látszólag egykedvűen ült a zongoraszéken. Egy idő után felállt, egy kézmozdulattal leintette a vitát, majd eldönti, hagyd csak rá, mondta, és jött felém az erkélyre, a szemén láttam, hogy valami más foglalkoztatja már. Apa becsukta a különleges hangszigetelésű erkélyajtót, majd leült Zoli bácsi mellé. Nagyapa megvárta, amíg odatelepszem mellé a másik zongoraszékre, és azonnal játszani kezdett. Azt egy idő után a testtartásából és az arckifejezéséből megértettem, hogy nem másnak játszik ő most, hanem csakis magának, mert csak így tud bevonni engem is abba a titokba, amit a zene jelent, és ami bizonyára elhatározott kívánsága lehetett, érezve a fogyó időt, hogy útravalót adjon, még ha ott és akkor ennek nem volt, életkorom miatt, sok értelme.

Mielőtt hazaindultunk volna, titokban megnéztem a térkép fedelének feliratát.

Schweiz

2009 nyara A fokozatosan eltűnő panorámát figyeltem a sikló ablakából, egy hajó épp ekkor ért a híd alá, Bécs felé tartott, aztán ő is kiúszott a képből, leérkeztünk, megszólalt a mobilom, a kijelzőn megjelent Klaudia neve. Túl van a történelem vizsgáján, a hangja vidám, sikerült, gondoltam. És kit húztál?, de nem mondja meg, találkozni akar, jó, mondom, az Alagútnál vagyok, a buszmegállóban várlak, és becsukom a telefont.

Most látom először a vizsgához felöltözve, az apró, finom részletek káprázatos összhatást eredményeznek, percekig nem tudok megszólalni. Szerencsére beszél helyettem is. A teszt után IV. Fülöpöt húzta, de jobban örült volna a nagypapának, II. Fülöpnek, 'majd alszom én', kezdi énekelni az áriát. Érzem, hogy nem tudok ráhangolódni a hullámhosszára, bennem nyomokban sincs meg az az izgatott felelőtlenségérzet, ami őt magával ragadta a vizsga után. De IV. Fülöp szelleme megint itt kísért.

A Fő utca felől érkeztünk, a harmadik keresztutcánál megláttam ezt az elpusztíthatatlannak tűnő, még mindig kékesszürke, unalmasan megbízható épületet. A földszinti vendéglőt viszont teljesen átalakították. Azon a helyen, ahol valamikor a süllyesztett színpad állt, válaszfalat húztak, a másik oldalon söröző nyílt, nagy forgalommal. Ablak melletti asztalt választottunk. Alig voltak az étteremben, halkan szólt a zene. Klaudia kiment kezet mosni.

Megcsináltattam, mondta, amikor visszaért. Mit?, kérdeztem szórakozottan. Azt a lézeres dolgot, amiről a múltkor beszéltünk. Igen, igen, mondtam. Meg akarod nézni?, kérdezte, a hangjában kis izgatottsággal, ami óhatatlanul rám is átragadt, eggyel tovább kellett lépnem. Inkább megfogni szeretném, válaszoltam. Körülnézett a helyiségben. Menjünk a mosdóba, mondta.

Ebéd után kiültünk a söröző Duna felőli teraszára. A nap a budai hegyek fölött járt, a túlparton lévő házak ablakai időnként megcsillantak.

Azon a régi délutánon nagyapa és Zoli bácsi eljátszották a tavaszi szonátát, ahogy apám évekkel később is emlegette, azóta se hallotta így ezt a zenét. De másról nem beszélt, nem került szóba a térkép. Nagyapa még utoljára elment Svájcba, hogy megtartsa a kurzusát. Az út be volt járatva tehát, a lehetőség apám számára is adva volt. De ő akkor valamiért másként döntött.