Bácsi István

Férfi a fiókban

Isten a virágoskertjében éppen csokrot kötött a legszebb virágaiból, amikor a bódító illattól elszunnyadt egy percre. Gyönyörűt álmodott, de nem találta rá a szavakat. Formába öntötte hát az álmát, így ajándékozta a világnak a nőt. Megbabonázva bámulta a művét, míg az el nem veszett a szeme elől. Akkor Isten a szemét a férfinak adta, hogy az soha le ne vegye tekintetét a nőről.

A nő áradó szépségében ringva közeledett. A férfi már várta őt, és le nem vette róla a szemét, amint azt Isten meghagyta neki.

– Létem értelme vagy – mondta a férfi. A nő elbújt egy mosoly mögé. – Fontosabb vagy nekem mindennél, szeretlek – folytatta a férfi. – Magamat is benned szeretem. Nélküled hamu a világ, és a vér savvá válik. – A nő nevetett.

– Legyél a királynőm, hogy szolgálhassam Istent – folytatta a férfi. A nő csak nevetett. A férfi nekiígérte mindenét, s azt mondta, lehozza az ég legszebb csillagát is. Akkor a nő komoly tekintettel megnézte a férfit.

– Szeress engem! – kérte. A férfi ezt is megígérte neki, mire a nő a szívébe engedte, s a férfi megérintette őt. Az érintéstől szél támadt, a lét ágai hajladoztak. A nő egy mozdulattal leoldotta a ruháját. A férfi lenyűgözve csodálta a fedetlen valóságot. A nő kinyitott magából egy fiókot. A fiókban rekeszek voltak, s a rekeszekben áttetsző, hamuszürke férfiak kuporogtak, élettelen szemeikkel egy távoli pontra meredtek maguk előtt. Néhány rekesz még üres volt. A nő a férfit az egyik üres rekeszbe tette, aztán becsukta a fiókot.

A férfi először várta, hogy a fiók majd kinyílik, és ő szabadon távozhat, de nem történt semmi. Körbejárta börtönét, s a falakat tapogatva a szabadulás módját kutatta. Kiúttalan, tompa szürkeség derengett mindenfelől. Kiáltozni kezdett a nőhöz, majd a hamuszürke férfiakat szólongatta. Válasz nem jött, a süket csöndben csak a saját zihálását hallotta. Harag borította el, fogcsikorgatva ütötte, rugdosta a falakat. Végül véresre horzsolt végtagokkal leroskadt, és Istenhez fohászkodott szabadulásért vagy gyors halálért.

Hosszú idő múltán már teljesen tisztának, könnyűnek érezte magát. Minden indulata elszállt, és nem emlékezett már semmire a múltjából. A nő ragyogott előtte, érezte a nő illatát. Szorosan a falhoz simult, mert biztos volt benne, hogy a nő ugyanezt teszi. A fal most puha és meleg volt, és mámorítóan finom, akár a nő bőre. A férfi egész testével a falhoz tapadt, és észre sem vette, hogy beleolvad a falba.

A nő búcsúzóul még szorosan magához ölelte a férfit, és forrón megcsókolta. A férfi távozott, minden sejtjében csordultig a nővel, lebegett. Létrát keresett, az éghez támasztotta, hogy ígérete szerint lehozza a csillagot. A létráról messzire látott az emberek feje fölött, így akadt meg a szeme egy hosszú hajú, sugárzó tisztaságú lányon. Lemászott a létráról, s a lány felé indult.

Isten látta mindezt a virágoskertből. Egy könnycsepp gördült le az arcán, s a csokrot, amit eddig oly nagy gonddal rendezett kedve szerinti harmóniába, dühösen a földhöz vágta.