Bácsi István

A felesleges ember egy napja

Az ágy előtt, az ajtó mögött, az ablakon túl ott tornyosodott a reggel, minden más reggelnél baljóslatúbban. Lajos feküdt az ágyban, és nem kelt fel. Nézte a fenyegető reggel éles napsugarait, és az érzést vizsgálta magában. Azt nem mondhatta, hogy itt, ma reggel az az érzés más lett volna, csak erősebb. Minden másik reggelen tapasztaltnál erősebb. Holnap milyen lesz? – kérdezte magától. Ennél nem lehet bénítóbb holnap sem. Ha ugyan lesz holnap.

Már maga sem tudta, hogyan jutott el ehhez a reggelhez. Végiggondolta az életét, és nem tudta megállapítani, hogy mióta ilyen a reggel. Amikor még tanult, majd amikor megházasodott, és tele volt a jövőbe és a párjába vetett bizalommal, nyoma sem volt az egésznek. Talán a válása és az állása elvesztése közötti időben alakulhattak át észrevétlenül a reggelek. Már nem volt miért felkelnie. Csak a kocsmában érzett egy kis otthonosságot, de nem sokáig, mert annyi tudata mindig maradt, hogy a büdös kocsmába vezető lépcsőt egy végtelenbe vezető csúszdának lássa. És ő nem akart ezen a csúszdán eltűnni a semmibe. Ezért a kocsmát is utálta, meg az ivócimborákat is, akikkel pedig naponta felszabadult egy röpke időre. Amikor már annak sem látta értelmét, hogy elmenjen a kocsmába, akkor döntötte el, hogy vége. Sokáig tervezte, hogy emberhez méltó legyen a visszavonulása. Pénze ekkor már alig volt, így a ház eladásával kezdte. Gyorsan talált vevőt, aki a kevés bútorával együtt megvette a házat. A ház foglalóját letétbe helyezte az ügyvédnél, aki az adásvételt intézte. Még egyszer elment a kocsmába, és megivott a cimborákkal néhány sört. Amikor kiment a vécére, aggódva vizsgálta a péniszét. – Te sosem hagytál el engem, pajtás, mindig hű társam voltál. Bizony rossz bőrben vagy pajtás, de ne félj, nem hagylak magadra én sem az ínségben – beszélt a hű társhoz, azzal begombolta a nadrágját. Hogy az ígéretét megtartsa, megkereste Lolát, aki olyan volt, mint egy trópusi növény, s akinek tehetségéről gyakran és hosszasan értekezett a kocsmában a tanár úr, aki valóban egyetemi tanár volt, amíg őt is el nem hagyta a felesége. Megadom utoljára a pajtásnak, ami jár neki, határozta el Lajos. Lola még mutatósnak látszott, bár a gyümölcs már nem volt ropogós. De a tehetség, az igaz volt. Lajos felfrissülve ment el az ügyvédi irodába, ahol a vevő ma fizeti ki a vételárat, ő pedig átadja a kulcsokat. A vevő már ott mosolygott feleségestül az ügyvédnél, mert ez az ember mindig mosolygott, amikor csak találkozott vele. Biztosan a neve miatt, gondolta Lajos, mert a vevőt Lelkesnek hívták, biztosan azért lelkesedik és vigyorog örökké. Amint kész voltak, a teljes vételárat letétbe helyezte az ügyvédnél a gyerekei nevére. Nekem van más, nem lesz rá szükségem, válaszolta az ügyvédnek arra a kérdésére, hogy mindet. Aztán taxiba ült, a motelba vitette magát, ahol egy hétre kivett egy szobát.

És most itt van ez a reggel. Hagyta, hogy az az érzés teljesen úrrá legyen rajta. De mielőtt a megfelelő szintre jutott volna az önsajnálatban, váratlanul eszébe jutott Kánai, a szomszédja. Ezt az embert mindig is utálta, később gyűlölte. A szomszéd gusztustalan alak volt, törtető karrierista. Mindig, mindenkivel simulékonyan beszélt, miközben állandóan a veséje mélyére nézett a beszélgetőtársának, folyton olyan formájúra változtatva a mondandóját, amire a legnagyobb fogékonyságot vélte kiolvasni a másikból. Lajos már csak ezért is ki nem állhatta, de ráadásul Kánai hírhedt gonosztevő volt még a saját feleségével szemben is, minthogy folyton más nők körül koslatott. Egyszer Lajos feleségénél is próbálkozott. Olyan szomszéd volt, amilyet az ember legfeljebb az ellenségének kívánhat. Felfoghatatlan, hogy most ez a féreg jutott az eszébe. Még szerencse, hogy Kánai évekkel ezelőtt infarktust kapott és elpatkolt, különben most valami módon keresztülhúzná a számításait. Felbosszantotta magát az átkozott szomszéddal. Felkelt, és felvette az öltönyét, amit csak ritka alkalmakon tett, mert sosem érezte jól magát öltönyben. Kivette a kicsi hűtőből a jägermeistert. Ahogy iszogatott, a tanár úr fantasztikus meséi jutottak eszébe, például arról a műegyetemi kollégáról, aki lezüllött, és úgy ért véget az élete, hogy részegen a konnektorba pisált. Mekkora marhaság, nevetett Lajos, és ivott. Az ital finom volt, és ő ma még nem is evett, így hamarosan hullámzani kezdett a szék alatt a tenger. Amikor fel akart állni, egy nagyobb hullám visszabillentette a székbe. Hát maradt, ha így marasztalják. A pohara leesett és összetört, így az üvegből ivott tovább. Az üveg kiürült, és most már nagyon kellett vécére mennie. Fárasztó küzdelemben felállt, erősen kapaszkodva az asztal szélébe. De nem tudott továbbmenni az asztal nélkül. Hát itt is lehet, ha nincs más, gondolta, és engedetlenkedő ujjaival nagy nehezen előhalászta a hű társát. Ahogy célra tartott, egy pillanatra még valami szellő félrefújta a ködöt, és villanásnyi ideig tisztán látta a konnektort. Megint eszébe jutott a tanár úr meséje. Mekkora marhaság, gondolta, biztosan nem is működne.

Működött.

Egy nehéz vasajtót kellett kinyitnia, amihez a teljes erejére szükség volt. Hogy tud itt bemenni egy nő vagy egy gyerek? – gondolta. Hideg szélroham csapott rá, majdnem kitépte a kezéből az ajtót. Biztosan azért ilyen dögnehéz, hogy a szél ne tudja feltépni, találgatta a nagy súly okát. Csupasz kőhídon találta magát, a szél vízszintesen sodorta a havat és a ködöt. Milyen hideg lehet itt télen, ha most ilyen zimankó van? – töprengett. A hídon nagyon lassan jutott előre a másik part felé, ami egy hegynek tűnt, bár alig látott valamit. Félelmetes volt az egész. Nincs itt valami tévedés, biztosan jó helyen járok? – kérdezte a vijjogó széltől. Vacogva nézett le a mélybe, ahol valami nagy üvegház látszott, és fények imbolyogtak. Talán növényház lehet, és a nagy lámpákkal fűtenek, vélte. Egy kapu rajzolódott ki előtte. Nagyon egyszerű, szegényes vaskapu volt, nagyon régi. Felette valami cégér rozsdásodott félrecsúszva, rajta a felirat olvashatatlanná mosódott. Talált egy dísztelen kopogtatót, ami teljesen berozsdásodott. Nem sokan járhatnak itt, gondolta, és kopogtatott. Nem történt semmi. Egy perc után újra kopogtatott, és várt. Mivel már csaknem megfagyott, folyamatosan kezdett dörömbölni. Ujjai elgémberedtek, folyt az orra, közben reszketett, mint a kocsonya. Végül zajt hallott. Eddig észre sem vette, hogy a kapu mellett egy őrfülke van. Innen kászálódott ki egy magas, súlyos alak. Ahogy kibújt, megigazgatta magán a nehéz szőrmebundát és a vastag kucsmát, majd egy nagy botot halászott elő a fülke mélyedéséből. A bot olyanféle volt, mint a pátriárkák pásztorbotja, vagy a kelta varázslóké. Erre a botra támaszkodva csoszogott a kapu elé az őr. Mérhetetlen kor nyomai barázdálták mélyen az arcát, zúzmarás haja és szakálla közül fürkészte a jövevényt. Láthatóan bosszús volt.

– Mit akarsz? – dörrent rá az öreg. Lajos elképedt. Nem ilyen fogadtatásra számított. Ettől a helytől amúgy is kirázta volna a hideg, ha marad még benne egy szemernyi meleg. És ráadásul itt van ez a goromba öreg, ez hallatlan. De nem maradt sok ideje a felháborodásra, mert a vénember megint ráförmedt. – Mit akarsz? Minek jöttél? – kérdezte még durvábban. Lajos a megdöbbenéstől semmit sem tudott kinyögni. Az öreg egészen közel hajolt hozzá, úgy bámult bele az arcába. Pálinkaszag és fokhagymaillat terjengett. Az őr Lajost vizslatta egy ideig, majd mintha csalódott volna, hátrább lépett. Megragadta a vállát, egy határozott mozdulattal megfordította, és fenéken rúgta. A rúgás meglepő erejű volt, Lajos egészen a híd közepéig csúszott tőle. Sajgó farcsontját tapogatva tápászkodott fel. Közben elállt a hó, és tisztán látta a lenti üvegházat. Tábortüzek égtek odalenn a pálmák között, oldalt fényújságon futkározott a pokol latin neve, váltakozva más szövegekkel. A tüzek és a pálmafák között, a lakomához terített, rogyadozó asztalok körül tömeg nyüzsgött. Egy ismerőst is felismert a sokaságban. Kényelmes nádfotelt borított el néhai szomszédja gusztustalan teste, mindössze egy strandnadrág volt rajta. Kánai ott ült kéjesen pöffeszkedve, a nyakát egy ébenfekete lány masszírozta, előtte pedig fűszoknyás lányok ugrándoztak szökkenő cicikkel. Lajos beleszédült a látványba és harag öntötte el. Visszafordult egy pillanatra, hogy a középső ujjával beintsen a vénembernek, aki éppen most bújt vissza az odújába. Majd recsegő csontokkal felállt, és a vasajtóhoz ment.

Az asztal mellett találta magát a motelszobában, ruhájából csöpögött a hólé, és éppen most tette el hű társát. A fürdőszobába ment, hogy rendbe szedje magát. Leadta a szobakulcsot, kijelentkezett, és taxit hívatott. Amíg várt, felhívta az ügyvédet. Délután hat volt már, de az ügyvéd még az irodában volt. A taxi várt rá, amíg elkészült az új adásvételi szerződés és felvette a pénzt.

A Lelkes család az ő asztalánál ült az ő étkezőjében, és teljes létszámban mosolygott. A két gyerek is, akár a csiklandozott hód, ugyanolyan vigyorogva vacsorázott, mint a szülők. De minden mosoly elpárolgott egy pillanat alatt, amikor a mákostészta kellős közepén nyílt az ajtó, és Lajos egyenesen a családfő tányérjába dobta a köteg pénzt a szerződéssel együtt. Az érkező nem szólt semmit, csak a pokol sötétségével elnézett a kővé meredt Lelkesek mellett, és az ajtóra mutatott mindaddig, míg azok össze nem kapkodták azt a kevés holmit, amit ma idehoztak, meg a mákostészta maradékát, és elkotródtak. Lajos végre leereszthette a karját, és arckifejezését is a kényelmes megszokottá szelídíthette, mert már kezdett begörcsölni az arca. A hűtőben ott voltak még a sörök és más italok, amikkel együtt tegnap átadta a házat. Leült a kedvenc foteljébe egy sörrel, és arról elmélkedett, hogy a legjobb otthon. Meg hogy milyen meggondolatlanságokra képesek egyes emberek. Aztán befeküdt az ágyába, és álomba merült.

Másnap reggel már sütött a nap, amikor felébredt. Először nem tudta, hogy hol van, mert az éjjeli álmok kavarogtak benne, azokban pedig a tegnapi események. Végül ráismert a hálószobájára, és a reggelre is. Nézte az ágyból a beáradó napsugarakban csillogó porszemeket, és nem kelt fel.