Bácsi István

A Hold hídján

Az összekötő vasúti hídon eldübörgött egy tehervonat. A fiú elkomorult arccal húzódott a korláthoz. Megzavarta ez a mennydörgő monstrum. Az imént még dúdolva bandukolt hazafelé. A telihold magasan állt, a nyári szellő beletúrt sűrű hajába, és végigfolyt fiatal testén, akár a simogatás. Olyan volt ez, mintha elveszne egy csodálatos asszony karjaiban. Ezt a légyottot zavarta meg a durva vonat.

A vonat elment, ő visszalépett a járdára. Lassan, kimérten sétált, közben nézte a holdfényben fürdő folyami tájat. Szerette ezt a hidat. Igaz, szinte csak este vagy éjszaka járt rajta, a ritka randevúk és gyakori kóborlások után. Ilyenkor mámorító volt, mint egy álombéli utazás. Különösen nyáron és holdfényben. Egész életében imádta a Holdat. Nem tudta megmondani, hogy mikor kezdődött. Úgy gondolta, hogy ő így született. Szerelmesen a Holdba. Megállt, és arcát az ég felé fordította. Újraélte azokat a gyermekkori csodákat, amikor a tágas réteken járt, ahol harmat szállongott és versek hulltak alá az égből. Kinézett a partra. Bántóan csillogott és zúgott a város. Ők nem is tudják, hogy az égen csillagok ragyognak és lángol a Hold – jutottak eszébe a szerencsétlen városlakók. Egyszerűen nem látják a házaktól és a fénytől. Mióta városlakó, ő is csak itt látja, ezen a hídon. A Hold hídján.

Újra elindult, de lassan, nagyon lassan, hogy minél tovább tartson az út. Egy vers jutott eszébe: „Kedves Holdam, jó vezérem, aranylétrát tégy a földre; föllépdelek vállaidra, onnan hullok le a mélybe” – mormolta, mint egy imát.

Megállt. Mintha már eddig is érzékelt volna valamit, de most határozottan sírás hallatszott. Olyan sírás, amit csak ritkán hallott, de azért jól ismert. Feszülten meresztette a szemét a holdfényben. Úgy látta, egy sötét folt kuporog az egyik korlátláb tövében. Dobogó szívvel elindult felé. A sírás erősödött. Félelemmel töltötte el ez a hang. Olyan emberből szakadt ki, aki már csak azért van itt, mert a testét még nem tudta átvonszolni a szűk folyosón. Egy nő volt. Furcsa törökülésben kucorgott a folyó felé fordulva. Arcát a vasrácsba fúrta és mindkét kezével görcsösen kapaszkodott. Megállt a nő mögött. Nem tudta, mit tegyen. Az biztos, hogy egyszerű szavakkal nem segíthet, mert azokat a szavakat felfalja a fájdalom, ami fenevadként szaggatta ki a nőből a nem emberi hangokat. Lázasan gondolkodott, kereste azt, ami eljuthatna a vergődő emberhez. Hiába, nem talált semmit. De már meg kellett szólalnia.

– Asszonyom, mi a baj? Miben segíthetek? Rosszul van? – kérdezte a banális ostobaságokat valaki más hangján. A nő zokogott fuldokolva. A fiú tovább próbálkozott. – Hagyjon! – szakadt ki a nőből hörögve. – Hagyjon!

Lelke mélyéig felzaklatva indult tovább. Nemsokára megállt, habár elfutni szeretett volna. Sohasem tudná maga mögött hagyni ezt a hangot, ebben biztos volt. Megfordult, és remegő lábakkal visszament. Kissé távolabb megállt a nő mellett. Rákönyökölt a szabályosan szegecselt acél szalagkorlátra, és nézte a holdfénnyel elvegyülő párát a folyó fölött. Felsóhajtott, és beszélni kezdett, csak úgy magának. Összevissza mindent, ami az eszébe jutott. Holdfényben fürdő, harmatos mezőkről, ahol versek hullanak az égből. Lányokról, akik nem szolgáltak rá, hogy bezárja őket a fájdalomba. Férfiakról, akik jót akarva küzdöttek mindhalálig, úgy rombolták le a saját várukat. A magányról, amely karon fogja, és felülteti a versszakokból összeálló vonatra, hogy messzire utazzon. A szép matematika-tanárnőről, aki az index mellé egy kincset adott neki ajándékba. A szívéről, ami nem más, mint a világ kifordítva.

A nő sírásába már nem vegyültek állati hörgések, és mintha egy kicsit az arcát is a fiú felé fordította volna. – Maga költő? – kérdezte, és újra felzokogott. A fiú tovább beszélt. Még talán sohasem beszélt ennyit. A nő már őt hallgatta, és a sírást hüppögések tarkították. – Én is jártam már ezen a hídon – folytatta a fiú – és felálltam erre a szépen szegecselt acélszalagra. De visszamásztam a hídra, mert akkor többé nem láthatnám a holdvilágot, és nem láthatnám azokat a csodálatos asszonyokat, akik könnyek mögé próbálják rejteni a varázsukat.

A nő csodálkozva nézett a fiúra. Kiegyenesítette elgémberedett lábait, és bizonytalanul, szipogva felállt. Szép termetű, harminc körüli nő volt. Kifújta az orrát, és az arcát törölgette egy kendővel. Együtt indultak a város felé. A fiú most viccelődni kezdett. Saját magán, az embereken, mindenen. Elképesztően járt az agya, és mindenből tréfát csinált. A nő már önfeledten nevetett a sziporkákon, és tovább szőtte a fiú tréfáit. Mire a házak közé értek, könnyei teljesen felszáradtak, de a szeme könnyek nélkül is csillogott.

– Hát itthon lennék – sóhajtott elkomorodva a ház előtt. Kis ideig töprengve nézett a fiúra, majd mosolyogva kezet nyújtott. Puha, forró tenyerei közé zárta egy hosszú pillanatra az érdes mancsot, és mélyen a fiú szemébe nézett. – Köszönöm!

A fiú megint hazafelé bandukolt a hídon. A telihold még magasabban állt. Mámorító este volt. De most nem tudott időzni ebben a mámorban. A nő forgott ezernyi alakban a szemei előtt. Vajon mi várt rá abban a házban? És ő nem segíthetett volna még az asszonynak valamivel? Nem tudta a választ ezekre a kérdésekre. Már a híd eleje óta érzett magán egy súlyos, láthatatlan tekintetet. Nem tudott szabadulni attól a lelkébe hatoló nézéstől, amivel a nő elköszönt tőle. Látta a mosolygó, szép nő szemeiben fénylő fájdalmat. Nagyon nyugtalan volt, rosszul érezte magát. Megpróbált másra gondolni, de egy pillanat múlva már megint csak a nő volt minden, amit látott. Visszaidézte, hogyan nevetett, hogyan írta tovább az ő poénjait. Aztán újra azt látta, ahogy a sírásból lassan kiszabadul a gyötrődő ember. Közeledett ahhoz a helyhez. Mintha semmi sem változott volna, ugyanúgy látott és hallott mindent. Még a könnyek sós illatát is érezni vélte. Elnehezedtek a lábai, és önkéntelenül ahhoz a helyhez ment, ahol egy órája a korlátra könyökölve szónokolt. Szeretett volna elmenni, de nem volt képes rá. Erőtlenül kapaszkodott az acélkorlátra hasalva. Még soha nem fájt így neki semmi. Hallgatta a nő fuldokló sírását, a lelkében zokogó gyászt. Az eldübörgő tehervonat mennydörgése sem tudta elnyomni ezeket a hangokat. Sokáig könyökölt így, mígnem teste teljesen elzsibbadt. Aztán már csak a végtelen üresség zúgott benne, mint a fülhöz szorított kagyló. Utazott. Végül a szomorúság is mögötte maradt. Most kezdett csak halványulni az a fájdalomtól égő szempár, ahogy felmászott a szegecselt acélszalagra. Amint bizonytalanul felegyenesedett a keskeny korláton, az eltűnő női szemek mögül előbukkant egy másik szempár. Ráismert a gerincbénító tekintetre, ez követte a híd bejárata óta. De nem törődött vele, hisz többé nem érheti utol az a tekintet. Közel járt már gyermekkora mezőihez, ahol a holdfényben harmat csillog és versek hullanak az égből. Megérkezett. Elhelyezkedett kényelmes oldalfekvésben a harmattól hűvöslő réti virágok között, és nyugovóra tért. Még hallotta a víz fölül a vérfagyasztó vihogást: Azt hitted, üres kézzel távozom?