Kósa Sándor

Montevideo

In memoriam Onetti

Mentem tovább, az elveszett harmóniát kutatva, felidéztem a régi rendet, az örök jelen légkörét, amelyben az ember kiléphet önmagából, elfelejtheti a régi törvényeket, és nem öregszik meg.

J. C. Onetti: La vida breve

(Rövid az élet)

A szédüléssel kezdődött. Molly este, lefekvéskor elmesélte, mi is történt. „A november végi meleg napsütést kihasználva, lementünk a parkba. A gyerekkorodról meséltél, mint az utóbbi napokban mindig. Hirtelen elhallgattál, tíz percig némám ültél mellettem. Aztán olyan mozdulatot tettél, mintha legyeket hessegetnél az arcod elől. El akartalak kapni, de már késő volt. Lecsúsztál a padról, és elterültél a földön.”

Dr. Xavier kérdésére csak annyit tudtam mondani, hogy forogni kezdett velem a világ, a rekeszizmomban szorító fájdalmat éreztem, és az utolsó, amire emlékeztem, egy akusztikus élmény volt, a sétányon közeledő óvodások vidám csivitelése. A padon tértem magamhoz, Molly és az óvónő kétoldalról támogattak, nehogy eldőljek.

Dr. Xavier mellett az szólt, Molly szerint, hogy közel lakik, és, hogy a feltételezése szerinti betegségem specialistája, vagyis szívgyógyász. Már többször találkozott vele a környék kisebb üzleteiben, de leginkább az egy sarokra lévő kávézóban, ahol nagy csésze tejeskávét szokott inni empanadasszal, és minden alkalommal volt nála egy könyv, amit elmélyülten olvasott. Mollynak általában nem okozott nehézséget a kapcsolatteremtés, de a doktor elegánsan távolságtartó magatartása óvatosságra késztette. Ezúttal azonban nem mérlegelt, becsöngetett, és olyan hamar értek vissza, hogy azt kellett feltételeznem, alaposan megfuttathatta szegény doktort.

Dr. Xavier második kérdésére, hogy ezután mi történt, először nem tudtam mit mondani, mert miután magamhoz tértem, már nem történt újabb kellemetlenség, hacsak az nem, hogy rá akartam gyújtani, puszta megszokásból, egy cigarettára, de Molly erre olyan hevesen reagált, amire nem számítottam. Ő általában, ha meg akart győzni valamiről, célt mindig szép szóval és türelemmel ért, de most kikapta kezemből a dobozt, hogy bedobja a legközelebbi szemétkosárba, és közben kiabálni kezdett, egyetlenegy szót, mégpedig azt, hogy nem! Normális hangon kezdte, aztán hirtelen, a másodperc egy töredéke alatt rájött, hogy én mit is akartam tulajdonképpen csinálni, dohányozni!, ami ezt az egész kalamajkát okozta, egyre mérgesebb lett, indulata önmagát fokozta, odáig, hogy sikított, az történt, ami a szaxofonistával történik, amikor ’túlfújja’ a hangszerét, a hang elveszíti eredeti magasságát, összevissza csúszkálni kezd, majd, a levegő elfogytával, rendszerint egy felfelé menő glisszandóban elhal, ahogy történt akkor ez Molly hangjával is. Miközben ezeket mondtam a doktornak, lehetőleg ügyelve arra, hogy érthetően fejezzem ki magam, talán a közeledő újabb rosszullét jeleként egy eddig ismeretlen szimptóma jelentkezett. Az ablakon beömlő éles fény színe és állaga megváltozott, tompább lett és ködösebb. A doktor arca megint magára öltötte azt a koncentrált figyelemre utaló arckifejezést, amit a történetem előadása közben, talán pihenésképpen odahagyott, bár ez az ellazult arc némi méltatlankodást fejezett ki, de csepp türelmetlenség se volt benne, egyszerűen nem volt hozzászokva, hogy egy beteg nem szorítkozik kizárólag a tünetek egzakt leírására, hanem felelőtlenül összevissza fecseg. Miközben ennek az arcnak a színeváltozásán töprengtem, megkért, hogy dőljek hátra az ágyon, és hogy mostantól kezdve meg se szólaljak, csak lélegezzek mélyeket.

Mintha egy szellemvasútra ültem volna fel, mely körbehalad, és olyan megállói lennének, mint általános rossz közérzet, émelygés, étvágytalanság, légszomj, szorító fájdalom. Két hónapig feküdtem egy városszéli klinikán.

A taxiban hátul ültünk, Molly tőlem jobbra, néztük az elsuhanó házakat, Madrid CaCarabanchel negyedén haladtunk át, nemsokára beértünk a belvárosba, ahol hektikus rángásokkal tudtunk csak előrejutni. „Mindent megbeszéltem a doktorral, elvállalta az utókezelést, és a gyógyszerbeállításodat is. Nem lesz egy rövid folyamat, arra fel kell készülnöd, de utána minden úgy megy majd, mint régen.” Itt egy kicsit elbizonytalanodott a hangja, nem szeretett füllenteni. Kivett a táskájából egy bonbont, és szokásom ellenére én is kértem egyet, a cigaretta helyett, ami még mindig nagyon hiányzott, de ezt nem mondtam neki, mert még nem tudatosult bennem, hogy összefüggés van a rosszullét és a cigarettaszívás között. Kihámozta az aranyszínű papírból a csokoládét, átadta, vigyázva, hogy ne érjek hozzá, mert az hamar olvad, és maszatos lesz a kezem, és tudja, hogy azt nem szeretem. Ráfordultunk a Granviára, itt egy kicsit meglódult a kocsisor, és Molly, aki úgy látszik, otthon már nem akart foglalkozni a doktorral, még átadta azokat az információmorzsákat, amit megtudott róla, hogy Párizsban született, és spanyolt nőt vett feleségül, aki tavaly halt meg, hogy erről nem szeret beszélni, amit Molly meg is ért. A kiszálláskor a járdán megszédültem, nem vette észre, mert éppen a taxist fizette ki. Utána a kulcsát kereste, és ahogy velem sokszor előfordul mostanában, kimondtam hangosan azt, amire éppen gondoltam. „De jó lenne elmenni Segoviába, még sohasem voltam ott.” Molly rám nézett elégedetten, mert tudta, hogy ez jó jel, siettetni akarom a gyógyulást.

Dr. Xavier hetente háromszor látogatott meg, mindig délelőtt tíz órakor. Ahogy múlt az idő, egyre jobban beavatott a betegségem természetébe, mert úgy gondolta, jobb együttműködésre tud késztetni, ha én is értem, hogy mit miért csinál, és annak mi lesz a következménye. A vizsgálatok alatt továbbra sem engedett a szigorból, a már jól ismert módon koncentrált, hogy ne szalasszon el semmit a bekövetkező változásokból. Hosszú és fáradságos munkába került, míg megtalálta a megfelelő gyógyszereket.

Tavasz végén a vizsgálatok időtartama lerövidült, a beszélgetéseké meghosszabbodott, és Molly addig mesterkedett, amíg a doktor ott nem maradt ebédre. Egy alkalommal lemezeket hallgattunk a vizsgálat után, feltettem a Rhapsody in Blue-t, „Na, itt van a maga híres glisszandója!” mondta, ahogy meghallotta a darab ismert bevezető részét.

Ebéd közben egyre többször beszéltünk Montevideóról, a doktor kíváncsi lett az ottani életünkre, és egyszer csak feltette a kérdések kvintesszenciáját, hogy tulajdonképpen miért is jöttünk el onnan, ha ilyen jól éreztük ott magunkat. Molly éppen a tortánál tartott, a villa megállt a kezében és rám nézett. „Vegyen még ebből a süteményből!” mondta a doktornak, hogy időt nyerjünk. aztán, miután látta, hogy velem nem jut semmire, önérzetesen a doktorhoz fordult. „Nézze, tizennyolc éve, amióta eljöttünk Montevideóból, ezt a kérdést ad acta tettük, ami nem helyes, tudom, mert én is azt tartom, hogy mindent meg kell beszélni, de ez egy nagyon zavaros és pikáns ügy, kérdezze talán a páciensét.” És hogy felindultságát egy kicsit levezesse, a villával, mintha fegyver lenne, felém bökött. A doktor mindent értett, mert neki több titkolnivalója akadt, mint nekünk.

Egy hét múlva, a nyolcvanharmadik születésnapomon, vártuk, hogy a doktor megérkezzen, én a könyvtárszobában nézegettem, Molly a konyhában készítette az ebédet. Hiába hívtuk meg az esti összejövetelre, csak az ebédmeghívást volt hajlandó elfogadni. Molly azt a nem eredeti megjegyzést engedte meg magának, hogy az ember öregkorában már nem ismerkedik annyira, az utolsó szót nyomatékkal ejtette. Nyugtalan lettem, és fel-alá kezdtem járkálni a könyvtárban, végül levettem a Martín Fierrót a polcról. Megpróbáltam beleolvasni, de nem ment, letettem az asztalra.

Az Anda szerkesztőségében tartóztattak le, annyi időm volt, hogy Ramirónak átadjam a teendőket. A vádat a rendőrségen ismertették, a lapomban megjelent egyik kritikám váltotta ki a hatóság rosszallását. Mindenféle jogi eljárást mellőzve pár nap múlva elszállítottak egy börtönbe, Montevideo külvárosába. Teljes elszigeteltségbe kerültem, megfosztva a levélírás és telefonálás lehetőségétől.

Közvetlenül a hetvenhármas őszi chilei események után voltunk, a börtönbeszélgetések e körül forogtak, s hogy nálunk meddig fognak elfajulni a dolgok.

Három hónap után, január végén, váratlanul hívattak a parancsnoki irodába, ahol közölték, hogy holnap hajnalban, öt óra előtt, szabadon bocsátanak. Csak akkor hittem el, hogy valóban kiszabadulok, amikor megengedték, hogy telefonáljak, Molly nem volt otthon, ezért Ramirót hívtam. Megbeszéltük, hogy a törzshelyünkön találkozunk. Mikor másnap fél hatra odaértem, Ramiro nagyméretű, kiszolgált Buickja már ott állt a vendéglő előtt.

A törzshelyünket Elíziumi Mezőknek hívtuk egymás között, az ostobán előkelősködő Chez Nicolette helyett, így hívták, azt hiszem, a tulaj feleségét. Az Union kerületben sétálgatva fedeztem fel a helyet, és rögtön beleszerettem, mert messze feküdt a belvárostól, egy előkertes villákkal körülvett nagy, egyenlő szárú trapéz alakú tér északi oldalán.

Vasárnap volt, a környék teljesen néptelen és csendes. Benyitottam, Ramiro a konyhából jött ki kezében a gőzölgő kávéscsészékkel.

Még mindig a börtönben viselt szürke overallban voltam, nem akartam vesztegetni az időt az átöltözéssel, a ruháim egy barna csomagolópapírban mellettem hevertek. Amíg reggeliztem, Ramiro elmesélte, hogy Molly áttette a székhelyét Buenos Airesbe, ott riasztotta az ismerőseit, és véleménye szerint szabadulásom a nagy nemzetközi felháborodással is összefüggésben lehet, állítólag a belügyminiszter „Ki a fasz ez az Onetti!” felkiáltással lökte le a leveleket az asztaláról, amit a titkárnője tett reggel oda, kint pedig a spanyol nagykövet várt kihallgatásra.

A tetszetős pletykák nem nagyon érdekeltek, tudtam, hogy kevés az időm. Felhívtam a kikötőt, az első hajó fél tízkor indul Buenos Airesbe. Utána jött a legnehezebb, megmagyarázni Ramirónak, hogy elmegyek innen. „Nem fogják hagyni, hogy szabadon írjak, azt pedig én nem viselem el. Madridban van egy pár ismerősöm, megpróbálom.” Miután a lapunkat még nem tiltották be, megbíztam írásban Ramirót, hogy vegye át a főszerkesztését.

A nagy ablaktábla mellett ültünk, és amikor át akartam neki adni az írást, láttam, mereven bámul ki az ablakon át a tér egy pontjára. Szemben, vagyis a trapéz hosszabbik alapjának közepén, egy hatalmas ombú fa állt, léggyökerei áttörték a talajfelszínt, és oldalt elzárták a kilátást a kis utcára, amely a térről kivezetett. Messze voltunk, de jól láttam, hogy valaki kilép a léggyökerek mögül, ráfordul a vendéglő felé vezető járdára, és ekkor, a járásáról megismertem, mert senkinek másnak nem volt ilyen járása. Ramiro is belefelejtkezett a látványba. „A La Plata vidékének legszebb lánya”, mondta nagy átéléssel.

„Ide figyelj” megfogtam a karját, hogy ne nézze tovább, mert elképzeltem, hogy mit érezhet, „Egyelőre ne mondj neki semmit, majd kitalálok valamit. Fogtam a ruhámat és elindultam a konyha felé. Közben odaért az ablakhoz és egy pár lépést együtt tettünk meg, tudtam, hogy nem láthat meg, mert a sötétített ablaküvegen kívülről nem lehetett belátni. Annyit láttam még, hogy nem visel harisnyát, hiszen napok óta tart a januári kánikula, és az arca még magán viseli az alvás nyomait, de a szája sarkában már ott volt a leendő találkozás okozta izgalom jele.

Egy évvel ezelőtt, ugyanígy januárban, ugyanilyen hőségben, rendezték meg az újságíróbált, a városszéli tengerpart egy romantikus félszigetén, Punta del Descansóban. Ez új helyszín volt, és remek választás, mert a hatalmas táncparkett közvetlenül a tenger mellett állt, a kora esti szellő felfrissítette a levegőt. Molly nem tudott eljönni. Céltalanul mászkáltam, összefutottam Ramiróval, ittunk egy mojítót, aztán mentem tovább és egyenesen beleszaladtam egy régi Buenos Aires-i kolléganőm karjaiba. Pár hete hagyta ott az argentin fővárost, mert elvesztette az állását annál a lapnál, ahol dolgozott. „Ez itt Noélia.” mutatta be a lányát, „Menjetek csak táncolni, ez a fickó, Lia, a La Plata vidékének legjobb tangótáncosa. Nem kell vele elszámolnod.” tette hozzá félig cinikusan, és eltűnt a tömegben. Még nem tudta, hogy mit indított el ezzel. A zenészek már fenn voltak a pódiumon, és hangolni kezdtek, a sós levegő nem tesz jót a hangszereknek. Felléptünk a pódiumra, ahol már gyülekeztek a jobb táncosok, a többiek pedig vagy vacsorázni kezdtek, vagy kisebb csoportokban beszélgettek.

Beálltunk a tangó indulópozíciójába. De az egyik hangszer, úgy emlékszem, a bandoneon, nem úgy szólt, ahogy kell, a kezelője bizonytalan mozdulattal intett, a türelmünket kérve. A többiek elengedték egymást, csak mi maradtunk táncra kész pozícióban, ezt a kettőnk között kezdődő cinkosság jelének véltem. Halkan dúdolni kezdett egy ismert korabeli slágert, tettünk egy próbát. „Ez igen, hol tanultál meg így mozogni?” kérdeztem, és ekkor bemondta a kor leghíresebb argentin tánctanárának a nevét. Már az első vad, erősen szinkópás tangónál felvonultattuk a legbonyolultabb lépésvariációkat. Kezdtünk feltűnést kelteni, a zenészek új inspirációkat merítettek ebből a nyers szerelmi vallomásból. Amikor már azt hittük, hogy nem lehet tovább fokozni, valamelyikünk mindig talált egy új megoldást. Nem kellett sokat inni, hogy az éjszaka gyorsan teljen. Noélia a Cerrito nevű kerületben lakott, a Juan Costa utcában. Nagyon erőteljes érzelmek dolgoztak bennem, de akkor még, óvatosságból, ha csak gyengén is, működtettem a fékező erőket is.

Ramirót nem hibáztathattam, el kellett hívnia a lányt, főleg azok után, hogy minden héten engem keresett a szerkesztőségben. Noélia még a mosdóban volt, mi indulásra készen a kocsiban, járó motorral. Amikor beült mellém jobbról, Ramiro indított, a José António Cabrera utcáján zötykölődtünk, aztán elfordultunk jobbra a Felipe Sanguinettin, hogy besoroljunk az Avenida 8 de Octubre széles, többsávos, a várost északkeletről délnyugatra átszelő, egyenesen a belvárosig bevezető autóút legbelső sávjába. Lassan elmaradoztak a külvárosi, kertes házak, és közeledtünk az alagúthoz, amely a Tres Cruces Terminal alatt vezetett át. Lassítani kellett, mert a sávunk elfogyott, jobbra kellett lehúzódni, ráadásul az alagutat is felújították. Noélia hozzám dőlt, és amit csendben, viszonylagos feltűnéskeltés nélkül meg lehetett csinálni ennek a hajószerű kocsinak a hátsó ülésén, azt megcsináltuk.

A belváros főterén, a Plaza Independencián Ramiro hátranyújtott egy szál cigarettát. „Nem lehet átmenni a kikötő felé utcákon.” mutatott jobbra égő cigarettával a kezében. Jobbra épp a Palacio Salvo épülete előtt álltunk. Áthajoltam Noélia teste fölött, és felnéztem a ház donjonszerű tornyára, amelyen még négy kis torony lógott a semmi fölött. Gyerekkoromban mindig megálltam az épület előtt, és ezeket a cizellált kidolgozású részleteket órákig el tudtam nézni. Úgy elmerültem, hogy nem vettem észre, kimondom azt a mondatot, amit nem kéne. Hirtelen nagy csönd lett a kocsiban. „Hogyhogy nem fogod látni ezt az épületet?”, szólalt meg Noélia. Ramiro érezte, hogy baj van, a tükör segítségével próbált bekapcsolódni a társalgásba, hogy segíthessen. Hol engem, hol a lányt nézte, és amikor látta, hogy nem tudok válaszolni, már meg is szólalt, nem véve figyelembe az intésemet. „El kell mennie ebből a rohadt országból, mert itt nem hagyják írni.” mondta nagyon higgadtan és tagoltan. Egy pillanatra Noélia szemébe néztem, de az övé csak megrebbent, tekintete nem kapcsolódott az enyémbe, elfordult, és láttam, hogy először a nyaka, utána az egész teste megmerevedik. Szóltam Ramirónak, hogy menjünk a régi városnegyed felé, a Sarandi utcán át. Felment a járdára, hogy kikerüljön néhány autót. Megfogtam a lány kezét. „Most átmegyünk komppal Buenos Airesbe, és ott mindent megbeszélünk.” „Jó.” mondta kis idő múlva.

Végre átvergődtünk a szűk utcákon, és kiértünk a széles parti útra. Ramiro talált egy üres helyet a parkolóban. A hajó, amellyel átkelünk, már ott tornyosult közvetlenül felettünk. Még volt egy kis idő, Ramiro újabb cigarettát vett elő, rágyújtottunk. Noélia megnézte magát a kis kézitükrében, s mintegy mellékesen azt mondta: „A játékszabályok könnyűek, de szigorúak.” Ramiro már kint állt a kocsi mellett, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Meglapogattuk egymás hátát, és elindultunk a kikötő bejárata felé, innen már jól lehetett a látni a Fuenterrabia feliratot, a hajó nevét. Kézen fogva mentünk, de egy pillanatra meg kellett állnom, mert rájöttem, hogy amit az imént mondott, az egy idézet volt a La vida breve című regényemből.

Dr. Xavier egy üveg Cabernet Sauvignonnal állított be, feltűnően jókedvű, nagyvilági modorban bekiáltott a ház asszonyának, aztán bementünk a könyvtárszobába, és megmérte a vérnyomásomat. „Nagyszerű.” mondta, miközben kiengedte a levegőt a mandzsettából. Utána kiment a konyhába, a nyitott ajtón át beszivárgott a vörösboros, mustárral és zöldséggel, főleg fehér- és sárgarépával ízesített marhahús illata. Amíg a doktor a konyhában volt, eldöntöttem, hogy mégsem mesélem el neki, miért és hogyan jöttünk el Montevideóból, majd valami mással kárpótolom. Két pohár borral tért vissza, az egyiket átnyújtotta. „Ez jót tesz az étvágynak, és meglöki egy kicsit a vérkeringést.” Koccintottunk, és közben alaposan szemügyre vett. „Lassan a végére járunk ennek a kezelésnek.” Letette a poharat, és amit most mondott, később jöttem rá, születésnapi ajándéknak szánta, a maga módján, persze. „Tudja, sok mindent olvastam magától, de a La vida breve tetszik nekem a legjobban, különösen az első része, az remekmű. A második rész egy kicsit zavaros, legalábbis az én világossághoz szokott francia fejemnek. Főként a vége, amikor egymásba játszatja a reális világot a képzelttel.” Felemelte a poharát az asztalról, és egy ideig a gondolataiba merült. „Olyan ez a második rész, mint a repülőutam Mexikóba. Minneapolisig gyönyörű, tiszta az égbolt, mindent látni tisztán, a tengert, Grönlandot, a Baffin-szigetet, a Hudson-öblöt, és akkor egyszer csak vihar támad, és eltűnik a szárazföld Minneapolisnál, egy vörösessárga színű porvihar alatt.”

Ebéd után bementünk a könyvtárszobába, és megvártuk, míg Molly is bejön. „Milyen könyv ez a Martín Fierro?” „Jó,” mondtam, „olvassa el, megtud valamit a tájról, meg az emberekről, milyen volt régen az a világ, ahol születtem.” Megérkezett a tejszínes kávé, és körbeültük az asztalt. „Doktor, tudja-e, hogy mit jelent a Montevideo szó?” Nemleges választ adott. „Fogalmam sincs, hogy ez igaz-e vagy sem, reális-e vagy képzelt”, a doktor itt elnevette magát, „de én így tanultam, annak idején. A felfedezők úgy azonosították be a helyet, amikor a tenger felől jöttek, hogy a ’hatodik hegy nyugatról’, ugyanis ’Monte’ az hegyet jelent, ’vi’ római számmal hat,’ de’ az előljárószó, és -ról, -ről-t jelent, és végül az ’o’ az oeste, nyugat jelentésű szó jele.