Kulcsár Szabó Ernő

Nem história – nem galéria

Turczi István: Áthalások

Számos egyenértékű magyarázata lehet annak, miért övezi az utóbbi idő­ben hir­te­len foko­zott figye­lem Turczi Ist­ván ver­se­it, külö­nö­sen az 2006-os, Szé­kely Magda válo­gatta kötet óta. Talán nem is abban rej­lik e vá­rat­lan érdek­lő­dés valódi paradoxona, hogy a vá­lo­ga­tás – han­got adott neki a kri­tika – egy­fajta kései klasszi­kus-mo­dern min­tára egy­sze­rű­sí­tette a Turczi-líra vala­me­lyest azért szí­ne­sebb és vál­to­za­to­sabb vers­be­szé­dét. Az már inkább meg­gon­dol­kod­tató tünete e re­cep­ciós for­du­lat­nak, hogy elő­re­lát­ha­tat­lan logi­ká­val épp egy hagyo­má­nyos lírai meg­nyi­lat­ko­zás­mód tett tanú­bi­zony­sá­got a maga nem könnyen magya­ráz­ható élet­ké­pes­sé­gé­ről – kere­ken egy évszá­zad­dal a ma­gyar lírai modern­ség dichotóm (Ady és Babits közt meg­oszló) nyi­tá­nya után. Része lehet e fel­ér­té­ke­lő­dés­ben per­sze annak is, hogy a saját obli­gát nyelv­já­té­ka­iba las­san bele­fá­sult kor­társ köl­té­szet – s vele kri­ti­ká­já­nak köl­té­szet­tör­té­neti tanács­ta­lan­sága – olyan pont­hoz érke­zett el, ahol mind karak­te­re­seb­ben tárul föl az a kü­lönb­ség, amely elvá­lasztja a nyelv ural­ha­tat­lan tropológiai poten­ci­ál­já­ból táp­lál­kozó szö­ve­gek exk­lu­zív kisebb­sé­gét a lí­ra­tör­té­neti isko­lá­zat­lan­ság, a gon­do­lati erőt­len­ség és a nyelvi szel­le­mes­ke­dés (most még) jól finan­szí­ro­zott iro­dalmi üze­mé­től.

Innen tekintve nem nehéz belátni, miért van kar­di­ná­lis különb­ség az olyan vers-ér­te­lem vagy -jelentés között, ame­lyik a va­la­mit már min­dig is gon­doló nyelv és a kijátsz­ha­tat­lan köl­té­szet­tör­té­neti hagyo­mány ere­jé­vel való talál­ko­zás­ból keletkezik, illetve a kö­zött a – már Babits­nál és Márainál kár­hoz­ta­tott – nyelvi trükk között, amely a nyelv „já­té­ka­it” működ­tetni és uralni képes bűvész­mu­tat­vány illú­zió­já­nak ter­mé­ke, tehát inkább „csi­nál­ják”, mint kelet­ke­zik. Ebben az érte­lem­ben lénye­gé­ben semmi különb­ség nincs a mai kur­zus­ban mélyen lené­zett, műve­let­len „vad­zse­ni” örök­sége és a nyel­vet szó­já­ték­okért gyötrő szel­le­mes­ke­dés köl­té­szet­tör­té­neti tájé­ko­zat­lan­sága között.

Turczi – talán részint egyoldalú­an, de nem ügyet­le­nül – meg­vá­lo­ga­tott ver­sei köz­vet­le­nül ugyan nem ebbe a térbe lép­tek be, de meg­szó­lító ere­jük növe­ke­dése nagy való­szí­nű­ség­gel ennek az eltűnő különb­ség­nek a mind nyil­ván­va­lóbb fel­tá­ru­lá­sá­val és recep­ciós tuda­to­su­lá­sá­val áll össze­füg­gés­ben. Köze­lebb­ről is annak tapasz­ta­la­tá­val, hogy a poszt­mo­dern már­ka­né­ven for­gal­ma­zott szö­ve­gek néhány könnyen másol­ható tech­ni­kája nagy­részt kime­rí­tette saját lehe­tő­sé­ge­it, s a ron­tott nyelv­től a „test nyel­vé­vel” azonosított(!) obsz­ce­ni­tá­sig, a ki­je­len­tés és vissza­vo­nás köz­hely­ként elvérző „chiazmusaitól” az önelé­gült­sé­get rosszul lep­lező understatementig a leg­jobb úton van afe­lé, hogy per­ma­nens modo­ros­ság­ban oldja fel Tandori, Petri és Oravecz egy­kor nagyobb sza­bású kez­de­mé­nye­zé­se­it. Saját­sá­go­san köz­tes, ám annál beszé­de­sebb hely­zetbe „hoz­va” így – Téreytől Marnon át egész a hal­kabb sza­vú, her­me­ti­kus/ezo­te­ri­kus Tábor Ádá­mig – néhány olyan lírai beszéd­mó­dot, ame­lyek nem képe­zik le köz­vet­le­nül a kor­szak­kü­szöb körül kiala­kult nyelvi szi­tu­ált­ság anta­go­niz­mu­sát. A szo­kott­nál több hul­ló­csil­lag­szerű pálya is jel­leg­ze­te­sen arra vall, meg­le­he­tős hatás­tör­té­neti nyi­tott­ság­ban áll még annak kér­dé­se, az ide­ig-óráig elő­tér­ben állók közül vajon kik bizo­nyul­nak majd az ezred­for­duló jelen­tős líri­ku­sai­nak, sőt: van-e/lesz-e kiemel­kedő köl­tője egy­ál­ta­lán ennek a pe­rió­dus­nak.

Mindez akár önmagában is sokat meg­vi­lá­gít­hat egy Turczi-típusú beszéd­mód várat­lan fel­ér­té­ke­lő­dé­sé­nek okai­ból, ám mindet azért alig­ha. Hisz igaz, nem hibát­lan a ver­se­lé­se, iga­zán elmé­lyült gon­do­lati líri­kus­nak sem mond­ha­tó, sőt oly­kor még saját poé­ti­ká­já­nak alap­el­vei mel­lett sem tart ki követ­ke­ze­te­sen. Szem­be­ötlő azon­ban, hogy – néhány, ma nála többre becsült kísér­let­től elté­rően – nem arra­felé keresi a Nyu­gat lírai örök­sé­gé­nek mai haté­kony­sá­gát, iro­dal­mi-kul­tu­rá­lis befo­ga­dó­ké­pes­ség­ét, mint amerre az köz­vet­le­nül adód­nék vagy kézen­fekvő vol­na. Azt is pon­to­sí­ta­nunk kell itt, hogy – noha Ady, Babits, Kosz­to­lá­nyi, sőt még Juhász Gyula dik­ci­ója sem ide­gen ettől a vers­be­széd­től – Turczi álta­lá­ban „a” klasszi­kus Nyu­gat vers­kul­tú­rá­já­nak hord­ké­pe­sebb ele­meit vinné tovább. Ez azért nincs így, mert meg­lepő módon két olyan alkotó poé­ti­kája hagy mélyebb nyo­mo­kat szö­ve­gei épít­ke­zés- és hang­zás­min­tá­in, akik­nek ha éppen­ség­gel nem is néma, de fel­tű­nően hall­ga­tag ma a köl­té­szeti érte­lem­ben vett recep­ció­ja.

Amikor tehát az olvasás tapaszta­la­tá­nak egy klasszi­kus-mo­dern karakterű írás­mód tel­je­sít­mé­nyét mér­le­gelve kell meg­ér­te­nie Turczi poé­ti­ká­já­nak főbb ele­me­it, akkor itt lénye­gé­ben egy olyan köl­té­szet modern­ség utáni affi­ni­tá­sá­nak kér­dé­se­ibe ütkö­zünk, amely­nek szub­jek­tum­fel­fo­gása és nyelvi világ­ké­pe, kép­al­ko­tása és vers­gram­ma­ti­kája a Rad­nóti és Vas közt kiraj­zo­lódó tar­to­mány terében és nagy­já­ból az onnan Pilinsz­kyig ter­jedő időben van meg­ala­poz­va. Ez a szisz­te­ma­ti­kus líra­tör­té­neti „tér” nem az újí­tók vilá­ga: olyan foly­to­nos­ság épí­té­sé­nek idő­sza­ka, amely­ben a má­so­dik modern­ség kez­dődő világ­ta­pasz­ta­la­tára a köl­té­szet már nem adha­tott Babits vagy kivált Ady hori­zont­já­ban fogant vála­szo­kat. Innen nézve nem sok értet­len­ked­ni­való marad azon, hogy sem Rad­nó­ti, sem Vas Ist­ván lírá­já­ban – bár­mily külö­nös ez a mo­dern­ség vilá­gá­ban – elsőd­le­ge­sen nem az inno­vá­ció és a poé­ti­kai ere­de­ti­ség lett az életmű köz­ponti haj­tó­ere­je.

Nincs terünk itt arra, hogy Turczi szö­ve­gei­nek átfogó jel­lem­zé­sé­vel keres­sünk választ a mű­vei iránti figye­lem hir­te­len meg­élén­kü­lé­sé­re. Leg­újabb köte­te, az Áthalások azon­ban azért kínál a válo­ga­tott ver­sek­nél is jobb alkal­mat e vál­to­zás egy lehet­sé­ges magya­rá­za­tá­ra, mert benne poé­ti­ká­já­nak azok az egyé­nítő jegyei lép­nek elő­tér­be, ame­lyek talán a leg­szo­ro­sabb kap­cso­lat­ban áll­nak a meg­elő­zött­ség­nek elő­ször éppen a sa­ját lírája tör­té­neti for­rás­vi­dé­kén fel­erő­sö­dött tapasz­ta­la­tá­val. Nem arról van tehát szó, mintha Turczi köz­lés­módja egy „te­ma­ti­kus” vers­kö­tet ked­vé­ért önma­gát kor­lá­toz­va, prog­ra­mo­san hát­rálna vissza a hagyo­mány, a kul­tu­rá­lis múlt hor­dozó érté­kei­nek homo­gén lírai ref­le­xió­já­hoz. Inkább arról, hogy a fél­száz köl­tő­társ emlé­ke­ze­té­nek lírai „meg­idé­zé­se” poé­ti­kai­lag job­bára annak a (kon­zer­va­tí­vabb karak­terű) nyu­ga­tos hagyo­mány­nak a támo­ga­tá­sá­val megy vég­be, amely­nek kevésbé üthe­tett át a hangja az SMS-versek vagy külö­nö­sen a Venus Vulgivaga szó­la­mán. Vagyis azt mond­hat­nánk: a Turczi-versek első érvé­nyes „ol­va­sa­ta­ként” össze­álló Szé­kely Mag­da-féle válo­ga­tás – a beszéd­mód hát­te­ré­ben mun­káló hagyo­mányt föl­erő­sítve – ezzel az alap­zat­tal úgy­szól­ván egy­szerre hozta fel­színre e köl­té­szet leg­főbb dilem­má­ját is. Azt neve­ze­te­sen, hogy miként képes egy homo­génné nem „tisz­tult” (de annak nor­ma­tív emlé­ke­ze­té­ben meg­ala­po­zott) vers­al­ko­tási stra­té­gia olyan belső súly­pont- és külső alak­vál­tá­so­kat vég­re­haj­ta­ni, ame­lyek érvé­nyes művé­szi vála­szok­hoz segít­he­tik hozzá az egyen­ér­tékű sok­fé­le­ség vál­to­zé­kony kihí­vá­sai és a klasszi­kus-mo­dern zsi­nór­mér­té­kek­től meg­fosz­tott humán­ta­pasz­ta­lat korá­ban.

Az hommage-versek ilyen módon tehát már egy imp­li­kál­tan meg­elő­le­ge­zett vára­ko­zás táv­la­tá­ban hagy(hat)ták maguk mögött a – Bodor Béla találó kife­je­zé­sé­vel – csu­pán „nyug­tá­zott”, de nem-ér­tel­me­zett köte­tek tartományát.1 (A fél­re­ér­té­se­ket elke­rü­len­dő: az a tény, hogy talán pár száz alkotó köte­tei­ről rend­sze­re­sen íród­nak kri­ti­kák, nem jelenti egy­szer­smind azt is, hogy a kor­társ magyar köl­té­sze­tet hor­do­zó, annak kul­tu­rá­lis sztenderdjeit nap mint nap újra meg­nyil­vá­nító ver­sek/kö­te­tek mind­járt interp­re­tá­ciók­kal is ren­del­kez­né­nek. Leg­na­gyobb részük – s itt, saj­nos, való­ban nincs kri­ti­kai igaz­sá­gos­ság – úgy veszi ki részét a kor­szak vers­kul­tú­rá­já­nak arti­ku­lá­ció­já­ból, hogy köz­ben, igen mél­tány­ta­la­nul, akár mind­vé­gig érvé­nyes olva­sat nél­kül marad.)

Az Áthalásokat lehet ugyan „sze­mé­lyes líra­tör­té­net­ként” olvas­ni, ha a mű­vek, alko­tók, poé­ti­kák és intéz­mé­nyek alkotta iro­da­lom tör­té­ne­tét alap­ve­tően az egy­más­utá­ni­ság vala­mi­lyen rend­je­ként gon­dol­juk el. Ennyi­ben a (nem idő­rend­ben) meg­idé­zett hol­tak vala­mi­képp való­ban beszé­des­nek bizo­nyul­nak annak a ha­gyo­mány­nak a rend­jé­ben, ame­lyet Turczi magára nézve mérv­adó­nak tekint. A leg­szem­be­öt­lőbb itt azon­ban e meg­idé­zett hagyo­mány terének szo­kat­lan tágas­sá­ga. Ez pedig – a kö­tet egyik leg­na­gyobb értéke gya­nánt – min­den kény­sze­res ide­o­ló­giai magya­rá­zat nél­kül is alkal­mas a tiszta esz­té­ti­kai ítélőerő szem­pont­já­ból kevésbé rele­váns, kiemel­ke­dő­nek nem mond­ható élet­mű­vek befo­ga­dá­sára is. Olyan „igaz­ság­szol­gál­ta­tás” ez sok olva­sat nél­küli élet­mű­nek, amely­nél szebb és neme­sebb gesz­tus alig lát­ható iro­dal­munk mai üze­mé­ben. Ahogy a Baránszky Jób-vers mond­ja:

bizonyos versekben ez már csak így van
saját aka­ra­tába zárul úgy véd meg másokat
a szó­val bélelt házi pan­te­on­ban megfér
hérosz már­tír és meg­annyi gyenge máso­lat

                    (Geografia poetica)

Ha persze tudjuk, hogy itt nem a túl­élő emlé­ke­zet kegy­osztó nagy­vo­na­lú­sága dol­go­zik, hanem annak tapasz­ta­lata szó­lal meg, hogy nincs köl­tői alko­tás, mely­nek sza­vá­ban ne szólna ott a magyar köl­té­szet egész nyelvi uni­ver­zu­ma, akkor nyil­ván annak kísér­le­tévé ala­kul át ez a „sze­mé­lyes líra­tör­té­net”, miként hívja elő és fel­té­te­lezi egyik szö­veg vagy annak hang­zása a mási­kat, hogyan bizo­nyo­so­dik be annak mot­tó­ban elő­re­bo­csá­tott hölderlini tapasz­ta­la­ta, hogy „a köl­té­szet nincs egye­dül”. Ez a kí­sér­let azon­ban éppen azért nem magá­tól érte­tődő vál­lal­ko­zás, mert Turczi poé­ti­ká­já­nak lénye­gé­ben min­den kons­ti­tu­tív eleme abból a klasszi­kus-mo­dern hagyo­mány­ból szár­ma­zik, amely­ben az önma­gára vissza­ref­lek­tált val­lo­más­tevő szub­jek­ti­vi­tás lát­szó­lag nincs kiszol­gál­tatva olyan nyel­vi-re­to­ri­kai tör­té­né­sek­nek, ame­lyek az én aka­ra­tát kor­lá­tozva működ­het­né­nek közre a mű kelet­ke­zé­sé­ben. Két­ség­te­le­nül már nem Ady vagy Babits értel­mé­ben, hanem azzal a Radnóti–Vas-féle modu­lá­ció­val, ahol az én ere­deti kom­pe­ten­ciái köz­vetve annak techné-jellegű tudá­sá­ban nyi­lat­koz­nak meg, miként képes az inten­ció ere­de­ti­sége a sza­bá­lyok­nak alá­ve­tett köl­tői beszéd kere­tei között kitel­je­sed­ni.

A mesterek és volt barátok megidé­zése itt nem kül­sőd­le­ges gesz­tus tehát, nem a tisz­telgő főhaj­tás kul­tu­rá­lis szer­tar­tá­sa. De Turczi intertextusai nem is a sze­re­tet önké­nyé­vel idé­zik meg egy-egy haj­dani pálya­társ jel­leg­ze­tes for­du­la­ta­it, hanem azzal a sza­bá­lyo­kat elis­merő figyel­mes­ség­gel, amely úgy illeszti az ide­gen han­got a saját­ba, hogy a pár­be­széd közös­sége az elő­hívó szö­veg par­ti­tú­rá­ján keresz­tül több­nek a kimon­dá­sára adjon lehe­tő­sé­get, mint amire a két szó­lam külön-kü­lön képes vol­na. Nincs itt per­sze „poszt­mo­dern” egyen­súly a két szó­lam között: a kö­zös jelen­tés­kép­zés min­dig a Turczi-vers hori­zont­já­ban marad, de az ide­gen­ség­nek azzal a sze­re­tet­tel­jes és sok­féle érték­for­mát elis­merő érvé­nye­sí­té­sé­vel, amely még nem fenye­geti a saját­nak a kon­zisz­ten­ciá­ját. Valami hason­lóra figyel föl jó érzék­kel Kukorelly kísé­rő­szö­ve­ge, ami­kor úgy fogal­maz: „Aki ír, tükörbe néz. […] meg úgy­sem tehet mást, nem képes nem saját magát meg­pil­lan­tani abban, amit igazában tesz. […] Talán meg­le­pő, hogy épp »portréversekkel« kap­cso­lat­ban írom mind­ezt, ám úgy érzem, itt még inkább »kijön«, kivi­lág­lik, hogyan is van ez a dolog a köl­té­szet­tel.”

Annak tehát, hogy a költészet köz­vet­len (közel)múltjával való ver­ses talál­ko­zá­sok­ból nem líra­tör­té­net, és nem is alko­tói arc­kép­csar­nok raj­zo­ló­dik ki, az a magya­rá­za­ta, hogy a klasszi­kus-mo­dern szer­ke­zetű szub­jek­ti­vi­tás itt olyan nyelv­fel­fo­gás­hoz kerül közel, amely haj­lik annak érvé­nye­sí­té­sé­re, hogy a beszélő iden­ti­tása nem egy­té­nye­zős egy­be­esése ugyan­an­nak, hanem min­dig nyelvi tör­té­nés „ered­mé­nye”. Mint hang­sú­lyoz­tuk, nem mara­dék­ta­la­nul nyílt nyelvi ese­mény ez Turczi poé­ti­ká­já­ban. Inkább annak tapasz­ta­lata jut érvényre ben­ne, hogy az én a má­sik ellen­fé­nyé­ben inkább az ide­gen­ben ismer föl sajá­tot, mint­sem bizo­nyos ide­gen voná­sok fog­la­la­ta­ként ismerne önma­gá­ra. Még­sem „be­ke­be­le­zés” ez klasszi­kus-mo­dern minta sze­rint, hiszen az önma­gára vissza­vo­nat­kozó én a barát­sá­gok e ben­ső­sé­ges kül­po­li­ti­ká­já­ban min­dig olyan tar­tal­makra nyí­lik rá, ame­lyek a kö­zö­set mutat­ják meg az elvá­lasz­tott­ság­ban (I. Gy.-tábla [72.)], Néma jel­szóra hirtelen [61–62.], Nagygáspárni ment [83–84.], N. L.-tábla [107.]).2

Bár a kötetben számos beszé­des intertextuális talál­ko­zás követ­ke­zik be, az Áthalások dön­tően még­sem a szövegköziség poé­ti­ká­já­ból és nem a vers textuális-mediális ener­giái­ból táp­lál­ko­zik. Nem azért, mert Turczinál – szá­mos korábbi ellen­pél­da, mond­juk az Egy videovers elemei3 című nagy­kom­po­zí­ció más­fajta lát­szata elle­nére – meg­le­he­tő­sen rit­ka­ság­számba men­nek a vers­alany textualizációjának ese­tei. Mert igaz ugyan, hogy ezek a szö­ve­gek nem esz­köz­ként keze­lik a nyel­vet, de nem is illesz­ked­nek az úgy­ne­ve­zett szö­veg­köl­té­szet hagyo­má­nyá­ba. A lí­rai meg­nyi­lat­ko­zás ala­nya lénye­gé­ben sehol nem oldó­dik föl a tex­túra médi­u­má­ban, hanem min­dig a han­goz­tat­ható par­ti­tú­rán keresz­tül őrzi meg saját ant­ro­po­ló­giai arcu­la­tát. Ebből érte­lem­sze­rűen az is követ­ke­zik, hogy Turczi ver­sei­nek „lát­ható nyel­ve” lénye­gé­ben min­dig beszéd­sze­rű, han­goz­tat­ha­tó, és még nyelv­já­ték ese­tén sem a grafematikus „lát­ványt”, hanem a hall­ga­tást, a hall­ha­tót és a (meg)hallást tekinti a si­ke­res köz­lés elő­fel­té­tel­ének.

A kötet rejtett kohéziós tényezői közül csu­pán egyet­len olyan tér­ben távoli kap­cso­la­tot emel­he­tünk itt ki annak pél­dá­ja­ként, milyen követ­ke­ze­te­sen vonja akusztikus erő­térbe magát a cím­adó vers opti­kai konnotálhatóságát még egy olyan kötet­végi vers is, amely maga tematikusan nagyon is erős vizu­á­lis motí­vum (az álom) uralma alatt áll (Álma árulja el az áldo­zat kilétét [103–104.]). Az időt és teret vizu­á­li­san áthi­daló téma sza­ka­do­zott rész­le­tei­nek kibon­tása után ugyanis a zár­lat­ban már nem lehet két­sé­günk afe­lől, hogy az „át­ha­lás” történése – bár konnotálható vizu­á­li­san, a saussure-i anag­ram­mák logi­ká­já­val akár a köl­csö­nös hatás­moz­gá­sok jelen­tés­ele­mét is bevonva a kö­tet értel­mez­he­tő­sé­gé­be, de – elsőd­le­ge­sen még­is­csak akusz­ti­kus performatívuma a kötet két vezér­gon­do­la­tá­nak: az egy­másra hang­zás­nak és az elmú­lás­nak. (Leg­alább­is, amennyi­ben a Jékely-versben ez utób­bi­ról is akusz­ti­kus kép­ze­tek tudó­sí­ta­nak.)

Itt marad fájdalmuk, székük, zenéjük,
S nem hal­lat­szik át, csak a test zuha­ná­sa. (104.)

Bizonyára érdemes és tanulságos volna beha­tóan vizs­gálni mind­azo­kat a hang­nem­be­li, vers­gram­ma­ti­kai, kép­al­ko­tá­si, sőt szó­vá­lasz­tás­beli tech­ni­ká­kat és meg­ol­dá­so­kat, ame­lyek­nek – távol­ról sem min­dig hibát­lan – össz­mun­ká­ja­ként e kö­tet­ben a Turczi-vers kép­ződ­ménnyé vál­to­zá­sá­nak dina­mi­kus szer­ke­zete meg­mu­tat­ko­zik. Közü­lük több­nek a hiá­nyos­sá­gaira is szo­kássá vált oly­kor kri­ti­kai­lag figyel­mez­tetni a szer­zőt, külö­nö­sen, ami az igen kiér­lelt, helyen­ként vir­tuóz rím­ke­ze­lést ille­ti. Magam nem hiszek abban, hogy vol­ná­nak bár­hol és bár­mely kör­nye­zet­ben „jól hang­zó”, netán min­dig brilliánsan csi­lin­ge­lő, s ezért iden­ti­ku­san bár­mi­kor bevet­he­tő, majd ugyan­ilyen egy­ér­tel­mű­ség­gel meg­ítél­hető ese­tei a rí­me­lés­nek. (Ahogy a mér­té­kes ver­se­lés­ben sin­cse­nek „ob­jek­tív” létű vers­lá­bak.) Lehet per­sze kár­hoz­tatni a túl­de­fi­ni­ált ríme­lést a nyelvi esen­dő­ség olyan ese­tei­ben, mint:

                                        Ki figyel ránk
Ebben a dinka sehovaságban? És ha netán,
Kinek fáj eufó­ri­ás, sag'schon, Eurá­zsi­ánk? (45.)

                              (Bátyám, Sigerius)

De vajon nem hasonló rímtechnika eme­li-e emlé­ke­ze­tessé a még csak nem is kiemel­kedő Testhatár kép­al­ko­tá­sát?

Még letérdel, fejét avarba fúrja,
és las­san elmor­mol egy fél imát.
Ahogy a tü­rel­mes szél fújja szét
a hát­ra­ha­gyott daguerrotípiát. (86.)

S nem ennek ritka ritmusbiztonsá­gá­val ér-e remek zár­la­tá­hoz a zsá­ner­képre han­golt Faludy-vers is, mely egy­szer­smind az utóbbi évti­zed egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb – mert nem patetizált – tanú­ság­té­tele „a magyar vers”, „a nyol­ca­dik cso­da” mel­lett?

Nagy, lapozható levegőben másnap
skálázó gra­vi­tá­ció a gesztenyesoron.
Fürdőzés utáni meg­hitt, mezít­lá­bas séta;
Tisza-parti ősz Faludyval, Szol­no­kon. (92.)

                         (Tisza-parti ősz)

Az ilyen típusú fenntartásokkal már csak azért is ildo­mos tehát óva­to­sab­ban bán­ni, mert ezek az oly­kor való­ban mono­ton hatá­sú, ám nem-iden­ti­kus ver­se­lési meg­ol­dá­sok olyan köl­té­szet tech­ni­kai kész­le­té­ből valók, amely­nek regisztergazdag teré­ben gyak­ran ugyan­olyan biz­ton­ság­gal szó­lal meg Arany, Babits, Kosz­to­lá­nyi vagy József Atti­la, Szabó Lőrinc dik­ció­ja, mint Heltai és az újabb magyar líra san­zo­nos­sá­ga, sőt oly­kor még a két háború közti kaba­ré­köl­té­szet némely szó­lama is. De ennek sem önma­gá­ban van a két­ség­be­von­ha­tat­lan értéke – vagy némely, a szé­lesre fogott szó­lam­vi­lág­ból adódó gyön­ge­sé­ge. Köl­té­szet­tör­té­neti inde­xét sem sza­bad elvé­te­nünk vagy emlí­tet­le­nül hagy­nunk e fen­tebbi alko­tás­tech­ni­kai jel­zé­sek­nek. Hogy az Áthalások meg­idézte lírai hagyo­mány teré­ben nem exklúziós rend ural­ko­dik, s en­nek diszkurzusa még­sem sze­gé­nyíti a ver­sek össz­já­té­ká­ból kiraj­zo­lódó lírai kul­tú­rá­nak sem a szín­kép­ét, sem a minő­sé­gét, újabb biz­ton­sá­gos jel­zése annak, hogy Turczi köl­té­szete egyéni karak­te­ré­nek van önma­gán túl­mu­tató jelen­tő­sé­ge.

Talán legszubtilisabb poétikai képes­sége nyi­lat­ko­zik meg ugyanis e lí­rá­nak abban, hogy bár nem érzi már magán az emel­ke­dett­ség Vas-féle kény­sze­rét, a re­gisz­ter­ke­ve­rés men­tén még­sem hull az igény­te­len­ség minima poe­ti­cá­já­nak csap­dá­já­ba. A re­gisz­te­rek vál­to­ga­tása – s ta­lán ebben van a líra leg­na­gyobb kihí­vása a mo­dern­ség záróküszöbén – csak nagyon rit­kán válik azok valódi össz­já­té­ká­vá, a köl­tői és kul­tu­rá­lis dia­lek­tu­sok s a ve­lük hangzó szociolektusok interpenetrációjának művé­sze­té­vé. Ért­he­tő, ha Turczi e kö­te­té­nek is van­nak ebből eredő hiá­nyos­sá­gai. Kísér­le­tét azon­ban – éppen mert a maga klasszi­kus-mo­dern ere­de­té­től távo­lodva is min­dig tud a vers lénye­gé­nek szár­ma­zá­sá­ról – még elvi­leg sem fenye­geti az önkö­ré­ben forgó nyelvi rulett obszessziója. S hogy így egy fino­mab­ban isko­lá­zott, kimű­velt érzékű köl­té­sze­tet képes vissza­ik­tatni az érvé­nyes utómodern beszéd teré­be, arra is emlé­kez­tet, hogy az iro­da­lom élő tere soha­sem a ki­zá­rá­sok, hanem min­dig a sok­fé­le­ség kompetitív tar­to­má­nya. Egye­dül ott kelet­ke­zik majd, ami aztán való­ban exk­lu­zív.

Jegyzetek

  1Bodor Béla, Székely Magda Turczit olvas. Turczi Ist­ván leg­szebb ver­sei Szé­kely Magda válogatásában, Kor­társ 2007/1., 87.

 2 A szövegbéli oldal­számok a kö­vet­kező kiadásra vonat­koz­nak: Turczi Ist­ván, Áthalások, Új Palatinus, Buda­pest, 2007.

 3Turczi Ist­ván, Hívásra szól a csönd. Válo­ga­tott versek, vál. Tarján Tamás, Noran, Buda­pest, 2004, 126–143.

(Oldal tetejére)